Itt színről színre láthatta, élvezhette a paradiso világát, amelynek titkait közel fél évszázadon át szenvedélyesen kutatta. Kivételesen mély lélek volt. Igazi ember, aki kereste, és a festészet eszközeivel, a vonalak dinamikusan dekoratív szárnyalásával és a tüzes színek ragyogásával meg is jelenítette a szellem világát, Isten országát. A tizenhárom éves Sandrót az apja úgy jellemzi, hogy „sokat olvas”, vagyis szeret elvonulni a világ zajától, és gondolkodik, ábrándozik, rajzol. Erre a kérdésre 2007-re Esztergomban született meg a válasz.Botticelli az első képzőművészeti oktatást nála tizenöt évvel idősebb ötvösművész bátyjától, Antoniótól kapta. 1464-ben Filippo Lippi, jeles firenzei festő műhelyében találjuk. Részt vett Pratóban, a dóm szentélyének kifestésében. Ezután 1470-ig hallgatnak róla a feljegyzések. Mestere, Filippo Lippi három évvel később, 1467-ben Spoletóba ment a dóm szentélyének kifestésére. A tanítványok, munkatársak között nem említik Botticellit. A pratói ciklust befejező festők között sem találjuk őt. De 1470-ben olyan jó anyagi körülményekkel rendelkezik a huszonöt éves Sandro, hogy Firenzében önálló műhelyt nyit, és tanulókat vesz fel, köztük szeretett mestere fiát, Filippino Lippit. S ugyanebben az évben a város tekintélyes kereskedő céhe, a Mercanzia megbízza őt, hogy a főtéren, a városházával, a Palazzo Vecchióval szemközti székházuk számára két erény-allegóriát fessen. Ez ellen azonnal tiltakozott Piero Pollaiuolo neves firenzei festő, mivel ugyanezt a megbízást – további öt erény-allegóriával együtt – fél évvel azelőtt ő kapta. A peres eljárást lezáró bírói ítélet úgy határozott, hogy legalább egy erény-allegóriát Botticelli fessen. A művészettörténeti kutatás – amely a XIX. század utolsó harmadától fokozott érdeklődéssel fordult Botticelli művészete felé – mindeddig nem tette fel a kérdést, hogyan gazdagodott meg oly hirtelen ez a fiatalember. S akinek eddig Firenzében egyetlen önálló alkotása sem volt, hogyan lett egyszerre olyan híres művész, hogy a törvénytelen megbízását per árán is érvényre kellett juttatni egy beérkezettebb művész ellenében? Tommaso Soderini, a céh elöljárója, a Mediciek megbízásából miért akarta tűzön-vízen át keresztülvinni hogy még 1470-ben, legalább egy erényallegóriát fessen a város főterén álló palotába ez az addig ismeretlen fiatal festő? Miért nem elégedtek meg a Mercanzia elöljárói egy más témájú festménnyel?
Ekkor már hét éve folyt az egykori királyi, majd érseki várpalotában az 1934-38-ban nagy vonásokban feltárt falképek tisztítása. Háromszáznegyven évet töltöttek a föld alatt ezek a festmények: a felületre rákövesedett földrészecskéktől, valamint a feltáráskor használt cementtel történt tömítések és az 1950-es, 60-as évek átfestései és műanyagai eltávolításának munkáit Wierdl Zsuzsanna festő-restaurátor művész irányította, és végzi azóta is nagy szakértelemmel és hihetetlen kitartással, lelkesedéssel. Így fokozatosan tűnnek elő az eddig sohasem látott, költői ihletettségű, kivételes művészi szépségű ábrázolások, amelyek egyértelműen Botticelli keze vonását őrzik. Ezek a képek – amelyek az esztergomi vár 1594-95. évi kegyetlen ágyúostroma és romba dőlése során a föld alá kerültek –, töredékesek, többnyire a művész első rajzi megfogalmazását mutatják, amelyet a friss vakolatra ecsettel vázolt fel. A képek végleges felületéből, a seccóval, szárazon festett részekből csak kevés részlet maradt fenn, de ahhoz éppen elegendő, hogy meggyőzően bizonyítsa, hogy az erények allegóriáit ábrázoló nőalakok milyen élénk színekben pompáztak egykor. Az arannyal modellált, hosszan lobogó, lendületesen hullámzó hajjal megjelenő, átszellemült allegóriák mögött az azurittal festett, fénylő kék éggel kísért tájkép volt látható. Az erény-allegóriák kilétét az attribútumaik mellett a felettük lebegő mondatszalagok antikva-betűs feliratai teszik egyértelművé: Prudentia, Temperantia, Fortitudo, Justitia. Az Okosság, Mértékletesség, Erő és Igazságosság az ókor óta az ember és a társadalom életének alapvető erényei, amelyeket Arisztotelész fogalmazott meg. Ezt a négy sarkalatos erényt a kereszténység a három isteni erénnyel – Hit, Remény, Szeretet – egészítette ki. Ábrázolásuk a középkortól kezdve igen gyakori a síremlékeken, a városházák tanácstermeiben, tudósok dolgozószobáiban. Esztergomban, Vitéz János érsek dolgozószobájában aranyozott oszlopfőkkel ékesített loggia ívei alatt állnak az erények. Felettük, a terem keresztboltozatán a hét bolygó antik istenségként ábrázolt diadalmenetei kaphattak helyet a zodiákus-csillagképekkel ékes hevederív két oldalán. Művészi hírnevét Botticelli minden valószínűség szerint a XV. századi Európában nagy tekintélynek örvendő Magyar Királyságban, Vitéz János prímás-érsek és királyi kancellár székhelyén, Esztergomban készült műveivel alapozta meg. Ennek hírére bízták meg a Firenze városát vezető Medici-család tagjai a jól ismert fő művei – Tavasz, Vénusz születése, Pallasz Athéné a kentaurral című képei – elkészítésével. Majd a pápa meghívására három pompás freskóképet festett a Sixtus-kápolnában is. Valamennyi alkotásán visszaköszönnek az esztergomi erények művészi jellegzetességei. Botticelli emberi és művészi egyéniségét, ars poeticáját nagy hozzáértéssel jelenítette meg Láng György (1908-1976) festőművész, zeneszerző és kiváló író Primavera című regényében, amelyet 2008-ban, a reneszánsz évében újra kiadott a Glória Kiadó.