A halottvirrasztástól még sötétebb estében meggyújtjuk a tüzet, és megszenteljük. Ezen a liturgián fontos hivatása lesz ennek az oly régóta nekünk szolgáló elemnek. A szent tűzről szokatlanul nagy gyertyát gyújtunk, amelyet kereszttel, sebhelyekkel, az örökkévalóság és az idei év jeleivel díszítünk. Ez a húsvéti gyertya lesz a tűz, a fény hordozója. A pap a sötét templomba érve énekli: Krisztus világossága! – És ekkor megértjük, hogy a feltámadás valami ilyesmi, mint amikor egy várakozással teli, sötét templomba betér egy gyertya, és világít. Aztán ez a fény átterjed a hívek kezében lévő gyertyákra, ragyogó fényességet árasztva. A feltámadás öröme ez, a sötétben várakozók arcán tükröződő gyertyafényé. A húsvéti örömének, az Exultet az első komolyabb, hosszabb szövege a húsvéti liturgiának. Ez sem direkt. Nem csatakiáltás: Feltámadt! Sokkal inkább a sötét börtönből a szabad ég alá kilépő rab hunyorgása, aki csak lassan meri kipróbálni – széttekintve, eleinte csak tétova lépéseket téve – a visszanyert szabadságot. És az Exultet a megtalált szabadság örömében kedvesen becéz mindenkit, aki elébe kerül: az éjszakát, a méhek szorgos munkáját, amelyből a gyertya lett, sőt, magát az első bűnt is, amely szükségessé tette ezt a boldogító megváltást. Az öröm fokozódik, az olvasmányok után visszakapjuk az egész nagyböjt alatt nélkülözött Dicsőséget és Alleluját, utóbbiban szabadon kiénekelve a feltámadás és megváltás szóban ki nem mondható boldogságát. Ezen az éjszakán keresztel az egyház felnőtt megtérőket, a legfontosabb ponton vonva be őket az egyházi évbe, tovább fokozva örömünket: bővült a megváltottak köre. S a mise végén örömünkben körmenetre indulunk, hogy megmutassuk a világnak, mekkora a boldogságunk.