Az apostolokra imádság közben áradt ki a vigasztaló Szentlélek, mert imádkozva várták az Úr ígéretének beteljesedését. Éppen ezért most, a mennybemenetel ünnepén, a pünkösdi készület fontosságát szeretném kiemelni. Ugyanazt a Szentlelket kapjuk meg mi is, mint pünkösd ünnepén az apostolok. Miért van az, hogy a mi életünk nem kap úgy lángra, mint az övék? Bennünket miért nem tölt el az a tűz, amely eltöltötte őket? – Biztosak lehetünk benne, hogy ez nem a Szentlélek munkálkodásának a hiánya: a hiba a mi oldalunkon lehet. A Lélek érkezését mutatja, hogy akik megkapják, azoknak életéből eltűnik a félelem. Ma is tüzet kell rakni, akkor is, ha a tűznek lángja van – és nem szabad, hogy visszatartson, ha ezt sokan nem is értik.
Várjuk-e a Vigasztaló érkezését? Készülünk-e fogadására? Szomjazzuk-e őt, a Szentháromság kissé elfeledett személyét? A bérmálás szentségében megkaptuk, de mintha az izzó tüzes parazsat hamu takarná be. Engedjük, hogy az akkor kapott szentségi kegyelem ma újra lángra kaphasson. Isten bőségesen akarja nekünk adni – ha kérjük. Sokszor halljuk, hogy a tavalyi hitünkkel az idén már nem megyünk semmire. Krisztus ezen az idei pünkösdön még mélyebben ki akarja ránk árasztani a Szentlelket. Hogy ez megtörténhessék, fontos a mi készségünk. Talán sántít a hasonlat, de egy repülőgép csak akkor tud leszállni, ha van alkalmas, előkészített leszállópálya. Az előttünk álló hét feladata, hogy imádságos várakozásunkkal előkészítsük a helyet a teremtő Lélek érkezésére.
Engedjük, hogy a viharos pünkösdi szél most újra letördelje elszáradt, élet nélküli ágainkat. Ezek az ágak lehetnek a bűneink, megalkuvásaink, megszürkült, elfáradt hitünk. A pünkösdi tűz nem kellemes langymeleg: éget és perzsel, ahogy maga az evangélium is sürget, hogy életemet egyre inkább Isten Szíve szerintivé alakítsam. Ebben a munkánkban a legnagyobb szerep a Léleké, a csodát ő viszi végbe életemben, viszont fontos az én igenlő részvételem is. Ma nem annyira azt vetik a szemünkre, hogy keresztények vagyunk (persze a világot azért ez ma is ingerli), hanem inkább azt, hogy nem vagyunk eléggé azok. Nietzsche azt vetette a keresztények szemére: „Túl komor a ti arcotok.” Kemény kritikával élt Gandhi is: „Ha ti, keresztények nem volnátok, mi már rég keresztények lennénk. Krisztust szeretjük, de ahogy ti követitek őt, azt már nem.” Amikor a pünkösdi vihar elcsendesedett, és a lángnyelvek eloszlottak, az első keresztények elragadtatott, a természetfölöttivel való találkozás után fénylő arccal léptek az emberek elé. Ez az ünnep ma is átformálja a keresztény embert, és így az egyházat is. Krisztus Urunk nem illedelmes tanítványokat szeretne maga körül látni, hanem olyanokat, akiknek lelkét megigézte a Lélek tüze, és akik egész szívükből válaszoltak hívására.
