Az emberiséget talán leginkább foglalkoztató kérdések egyike, hogy egyedül vagyunk-e értelmes teremtmények a világegyetemben. Ha nem, miként tudnánk kapcsolatba lépni másokkal? S mit tehetünk, ha váratlanul idegenek kopogtatnak be hozzánk, a Tejút külvárosának kicsiny bolygójára? Ismét egy izgalmas és érdemi gondolatokat is felvető sci-fi landol a mozikban.
Hatalmas, ovális űrhajók szállnak le a Földre a napjainkban játszódó Érkezés című filmben. Az alkotást jegyző Denis Villeneuve rendező többször is bizonyságot tett már arról, hogy valóban tud izgalmas mozit készíteni (Sicario – A bérgyilkos; Ellenség; Fogságban; Felperzselt föld), és most sem kell csalódnunk benne. A forgatókönyv a nálunk is ismert Ted Chiang kortárs sci-fi író Életed meséje (Story of Your Life) című novellájából készült. A film főszereplője Dr. Louise Banks (Amy Adams) elismert nyelvész-kutató, aki csak a munkájának él. Magányának okát a prológus képei is sejtetik csupán. Ám talán éppen ez a magának valósága teszi őt képessé arra, hogy egy fontos pillanatban majd megtegyen bármit, amit a szíve diktál, mint akinek nincs vesztenivalója. A különös járművekből származó üzenetek megfejtésére az amerikai kormány Louise-t és Ian Donnelly (Jeremy Renner) matematikust kéri fel, azzal a nehezítéssel, hogy nagyon gyorsan kell eredményt produkálniuk, megelőzve a helyzet világméretű eszkalálódását. Vannak sci-fik, amelyekben a kapcsolatfelvétel és a találkozás előkészítése teszi ki a játékidő nagy részét, most azonban nem kell sokáig várnunk, hogy szereplőink az űrhajók közelébe kerüljenek, így nem is ez lesz filmünk csúcspontja. A történet nagy erénye a két eltérő gondolkodásmódú tudós egymás mellé állítása, akik az elején egészséges rivalizálásba is kezdenek. Akárcsak Tarkovszkij mesterművében, a Sztalkerben a humán és a reál megközelítés igyekszik a megoldás közelébe férkőzni a maga szempontjai mentén. Ám itt a film felénél kiderül, csak együtt tudják megfejteni, vajon miért is jöttek a látogatók. Békés a szándékuk, vagy jó okunk van félni? Természetesnek tűnik, hogy egy ilyen meglepő kapcsolatfelvételnél az első reakciónk a félelem. A hadsereg és a nemzetbiztonság háborús helyzetre reagál teljes fegyverzetbe vágva magát, miközben az egész világ felbolydul. Szinte mindenki a világvégét sejti, túlélni, védekezni akar. Azonban, ha jól meggondoljuk, egy nálunk nagyságrendekkel fejlettebb civilizációval szemben ugyan mit érnek a mi szuperfegyvereink? Persze készüljünk fel a legrosszabbra, csak közben ne felejtsük el remélni a legjobbat! Az érkezők láthatóan türelmesek, hagynak időt, hogy felvegyük a lépést. Tizennyolc óránként kinyílik egy ajtó a különös, kagyló formájú űrhajón, ami mindig egy újabb lehetőséget jelent arra, hogy lépésről lépésre megértsük egymást. De hogyan is lehet gyorsan szót érteni úgy, hogy egy egészen más kommunikációs rendszert kell átlátnunk, még mielőtt megfogalmazhatnánk a kérdéseinket. A film izgalmas és figyelemre méltó felvetése, hogy ezúttal nem egyetlen űrhajó érkezik – és nem is Észak-Amerikában száll le, ahogyan az a legtöbb sci-fiben lenni szokott –, hanem a világ tizenkét pontján egyszerre jelenik meg tizenkét egyforma objektum. Valójában ez a tucatnyi lebegő monstrum együtt ad ki egy egészet, egyenként csupán részei az egésznek, tehát nem elegendő csak az egyikkel békésen szóba elegyedni. A tét immár nem kevesebb, mint hogy megértsük, a Föld népeinek az egység az egyetlen esélyük, ha érdemi kérdésekben akarnak előrelépni. A sokféle habitusú nációnak bizalommal kellene egymás felé fordulnia, megosztva a tudást és az eredményeket.
A főhősnő, Louise különösen érzékeny és árnyalt karakterén át vonódunk be az eseményekbe. A bátor és elszánt nyelvésznő olykor fél és bizonytalan is, ettől marad hiteles és emberi. Nem csak páratlan szakmai tudása segíti előrejutni a feladat megoldásában. Bízik intuícióiban, felismeri, hogy személyes életének eseményei is különös fontossággal bírnak az üzenetek megfejtésében, és emellett nyitott a képzelt vagy valós határok átlépésére is.
Azonban nem mehetünk el szó nélkül a film két gyengéje mellett sem. Az egyik, szinte zavaró körülmény, hogy a történetmesélés egy pontján a rendező egy narrátort hív segítségül, aki megoszt velünk néhány összefoglaló információt, ezáltal is felgyorsítva az eseményeket. Ez a formai megoldás egyáltalán nem szervesül a mozi struktúrájába. A sűrítés ilyen direkt alkalmazása kényszerhelyzetre vall. Lehet, hogy rövidíteni kellett a filmet? Vagy az alkotóknak átmenetileg megszűnt volna a képekbe vetett bizalmuk? Problematikus az is, hogy a film narratív szerkezete hagy némi bizonytalanságot az idősíkok egymáshoz való viszonyát illetően. Így a történet vége nem egyértelmű, legalább két jó megoldás lehetséges, és – igaz, nem csak emiatt – végül azzal az érzéssel távozunk, hogy a rendező nyitva hagyta a történetet. Ezzel együtt, közönségfilmről lévén szó, a jó érthetőség és a megfelelő látványosság biztosított, miközben a filozofikus hangvételt olykor költői képek is erősítik.
A majd kétórás mozi alatt van időnk eltöprengeni azon, mit is jelent valóban nyitottnak lenni, a másik fejével gondolkodni, még ha az „illető” egy másik bolygóról érkezett is. Hiába a sok biztonsági előkészület, a hadsereg, a technika; mi, emberek igazán csak a személyesség révén tudunk kapcsolatba lépni másokkal. Nem lehet izoláltan, biztonsági felszerelésünk védőbástyái mögül megérteni egy másik létformát. Csak a bizalom és akár gyönge emberi mivoltunk vállalása nyithat utat a valódi találkozáshoz, amely lehetőség arra, hogy tanuljunk egymástól, és birtokba vehessük az ajándékot.
