Fotó: Lambert Attila
Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésének 60. évfordulóján a számtalan visszaemlékezés, értékelés mellett természetesen az a kérdés is felvetődik, miként jelent meg ez a világtörténelmi esemény a magyar költészetben. Jelenits István piarista szerzetest, költőt kérdeztük.
Vannak-e olyan, 1956-ról szóló jelentős versek, amelyek nincsenek benne az irodalmi köztudatban?
– Dutka Ákosnak jelent meg egy költeménye a Magyar Ifjúság című folyóiratban 1956. november 3-án, egy nappal a szovjet csapatok újbóli bevonulása előtt.
Dutka Ady kortársa volt…
– Igen, és a barátja is. Talán valamivel még előbb is publikált, mint Ady. Tudta, hogy Ady nálánál sokkal jelentősebb poéta, de büszke volt arra, hogy költő- és fegyvertársává fogadta őt. Dutka ’56-ban már hetvenöt éves volt, és úgy érezte, harminchét éve halott barátja nevében és helyette is meg kell írnia azt, amit Ady érezne, ha még élne. A vers címe: Ember és magyar. A cím alatt pedig a következő szöveg volt olvasható: „Dutka Ákos, a 75 éves és örök ifjú költő, Ady Endre egykori barátja és harcostársa küldte a Magyar Ifjúságnak ezt a verset. Amelyet mi most nagy szeretettel és örömmel közlünk.” A vers így hangzik: „Ady kérdezte sorsa éjjelén: / Lehet-e az ember, ember és magyar? / Feleltek ti bátor, szent fiúk. / Lássuk: a Világ most vélünk mit akar? / Vagyunk egy szálig elszánt emberek, / Kiket tiporni tovább nem lehet. / Ha kell, még én is veletek halok, / Ha engedtek, ti szent fiatalok. / Öt nap, s öt véres szörnyű éjszaka, / A csillagokba írta szentelt nevetek. / Köszönöm néktek, drága szent fiúk, / hogy visszaadtátok a csüggedő hitet, / S a barikádok hunyó szent sugarainál / Adynak kiáltsuk, szabadon ma már, / Mit az ég falára vérrel írtatok: / Emberek vagyunk, újra magyarok!”
Ez régimódi stílusban megírt, de jó vers. Az érződik belőle, hogy a forradalom kitörése előtt nem voltunk méltók az ember névre. Egy régi bajnok köszönti a fiatalokat, és közéjük kívánkozik.
Dutka többször is említi versében a szent szót…
– Igen, de ennek itt nincs vallásos vetülete. Abban az értelemben használja, ahogyan a mindennapi értelemben szokás használni, amikor ki akarjuk emelni valaminek a különleges rangját, a hétköznapin messze túlnövő jelentőségét.
„Adynak kiáltsuk, szabadon már…” Mintha fel sem vetődne benne, hogy a forradalom elbukhat, egy nappal annak eltiprása előtt.
– De a remény mellett ott van benne az önfeláldozás vágya is. Ha szükséges, beáll a forradalmárok közé, mert bár öreg, megfáradt ember, dicsőséges, szép halállal halhat meg. Nem csupán csodálja a fiatalok hősiességét, részt is kér ebből a közös vállalkozásból.
Az Új Emberben is több, 1956-ot köszöntő vers jelent meg…
– A lap november 4-én közölte Kunszery Gyula Bálványdöntés című költeményét. Ő nem volt nagy költő, de kiváló formai érzéke volt. Ez ebből a verséből is kiderül. Egy bibliai idézettel kezdődik: „»Ne csinálj magadnak faragott képet!« / Mi nem csináltunk, csináltak mások… / Ám jöttek az ifjú óriások, / hiába volt a ferde balság, / jött a robusztus fiatalság, / jött úgy, mint kegyetlen bosszus / vad förgeteg: – s az érckolosszus / a porba dőlt… / Mely évekig, gránit kockákon állván / döly fös ködött: ledőlt a nagy sztálini bálvány! // Üdv a bálvány ledöntőjének, / üdv, dicséret és hálaének / tenéked, magyar Fiatalság, / ki voltál most a bátrak bátra!… / De egy nagy végzés van még hátra: / tűnjenek el a bálvány-romok, / s hogy meg bo csát tassék a régi vétek, / ti, kik a bálványt döntöttétek: / építsetek! / S építsétek fel – szívetekben is – a Templomot!”
Ez egyértelműen vallásos költemény.
– Határozottan az. Nem elég ledönteni a bálványt, elsöpörni a rosszat, jövőt is kell építeni helyette. Ez nem követelés, hanem inkább bölcs és lelkes felhívás. A vers kissé míves, bonyolult, finoman kidolgozott rímekből építkezik, az indulat, a lelkesedés repíti az első sortól végig.
A templom felépítésénél eszünkbe juthat a Szentlélek templomának felépítése.
– Erre is nyugodtan asszociálhatunk. Pozitív eszményeket kell adnunk, a tiltakozás, a bálványdöntés mellett a lerombolt templomot is fel kell építenünk, hittel és lélekkel.
Szabó Lőrincnek van egy versciklusa, amely az 1956-os forradalomhoz kapcsolódik…
– A Meglepetések című versciklusról van szó. Az első darab címe: Gyanútlan vers október 15.-én. A másodikat a forradalom előestéjén írta, október 22-én, Egy hét múlva címmel. A harmadik, befejező vers decemberben íródott, címe: December közepe. Az utóbbi költemény így ér véget: „De csak szájon csókol a perc / s jó remény némítja a jajt: / Nem! Rabok tovább nem leszünk! / És: Isten, áldd meg a magyart!” Ez különösen érdekes, mert régi, nemzeti áhítatot sugalló verseket idéz meg, magát a Himnuszt, illetve a Nemzeti dalt. Decemberben már egyértelmű volt, hogy a forradalmat eltiporták a szovjet tankok, és a nyugati világtól nem várhatunk segítséget. Szabó Lőrinc mégsem azon siránkozott, hogy kár volt az áldozatért, mindennek vége, hanem azt sugallja, hogy ami történt, valamilyen módon mégiscsak fölemel, és kiszabadít bennünket nyomorúságunkból, bénultságunkból.
Mindenképpen meg kell említenünk Nagy Gáspár Öröknyár: elmúltam 9 éves című, 1983-ban írt versét, amely a rendszerváltás egyik legfontosabb szellemi-lelki előkészítője volt, és amelyben arra figyelmeztet a költő, hogy a forradalom temetetlen mártírjait – élükön a kivégzett Nagy Imre miniszterelnökkel – el kell temetni: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI!”
– Ez így igaz, de Nagy Gáspárnak van egy hosszabb ciklusa is, amelyet már jóval a rendszerváltozást követően írt, 2004–2005-ben, Október végi tiszta lángok címmel. Ez olyan, mint egy rekviem, a gyászmise zenei tételeihez kapcsolja a ciklus darabjait. A zárótételben olvassuk: „Élők: mutassátok föl a világnak, / s a hunyorgó égi csillagoknak / a mi hőseinket, szent halottainkat, / akik most már jobban ragyognak / és fényük egyre fényesebb lesz, / ahogy megérti áldozatukat a nemzet, / ha századonként legalább egyszer / fölkel és nem riaszthatja semmi fegyver… // Ekkor nagy lesz és hatalmas, / tántoríthatatlanul forradalmas, / bukásaiban is büszke, méltóságos… // Azt súgja: csak a holtak igazára hallgass, / mert az október végi tiszta lángok / szívébe égették a szabadságot!”
Ez gyönyörű, átfogó emlékezés a forradalomra, teljesen más jellegű vers, mint az Öröknyár: elmúltam 9 éves. Ott hangsúlyozottan megjelenik, hogy a Ne ölj! parancsát senki sem lépheti át büntetlenül, a bűneinkért egyszer el kell számolnunk, a halottak eltemetése pedig ugyancsak alapvető erkölcsi követelmény, minden elhunytnak meg kell adni a végtisztességet. Az Antigoné alaphelyzete juthat eszünkbe. Az Október végi tiszta lángok viszont gyönyörű visszaemlékezés. Ekkor már nem azért kellett küzdeni, hogy őrizzük a forradalom emlékét. Másfél évtizeddel a rendszerváltozás után sikerült az áldozatok akaratát érvényre juttatni a történelemben, a magyarság kincsévé vált az ő hősiességük, áldozatkészségük szépsége. Nagy Gáspárnak ez a versciklusa már-már himnikus költészet.
Nagy Gáspárról eszünkbe juthat a lengyel költő, Zbigniew Herbert, akihez verset írt. A kezdősorai így hangzanak: „A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható. / Ami az egész életben számít, az a jellem.” Herbert erősen kötődött a magyar irodalomhoz és történelemhez…
– Igen, és A magyaroknak címmel írt is egy verset a forradalomról, már annak leverése után: „Kezünket kinyújtva / állunk a határon / s a levegőből roppant zsinórt / fonunk nektek testvérek //az elfúló kiáltás / s a görcsbe rándult öklök / haraggá jajdulnak s a szív / nem verhet riadót / a véres kövek kérnek / haldokló vizek kérnek / s mi állunk a határon / csak állunk a határon /állunk a józan ész / jól-fontolt határán / innen nézzük a tűzvészt / halálba bámulunk”.
Ez megrendítő vers, az az érzésünk, mintha a költő és a hozzá hasonlóan gondolkodó lengyel barátai ide akarnának szaladni, hogy segítsenek nekünk. Legalábbis első felbuzdulásukban, mert aztán a határon mégiscsak megállnak, engedelmeskedve a józan észnek. Nem a térképen megrajzolt határról van szó, hanem a belső határról, arról, hol van az a pont, amikor engedelmeskedni kell a józan ész parancsának.
A józan ész parancsa azt jelentette, hogy Herbert és mindazok, akik segíteni szerettek volna a magyar forradalmárok ügyének, tárgyilagosan felmérték: olyan hatalmas az ellenséges túlerő, hogy semmi esély a győzelemre, fölösleges minden további véráldozat, ezért erőikkel, küzdelmeikkel most már a jövőre kell koncentrálniuk?
– Igen, de azért kicsit lenézően szól a józan észről, amelynek engedelmeskedik. Tudja, hogy ez az ésszerű, de kínlódik is ebben az állapotban, hogy nem a szívére hallgat, hanem az eszére. Mintha a költő szégyenkezne, vagy inkább megdöbbenne saját lelkesedésének hirtelen megbénulásán.
Összegezve, mit mondhatunk, miként jelenik meg a költészetben 1956? Jelentőségének megfelelően? Vagy túl hosszú volt az a harminckét év, amíg hivatalosan ellenforradalomként bélyegezték meg a forradalmat és szabadságharcot?
– Ha a forradalom leverését követően nemcsak szabad, de előnyös is lett volna irodalmi műveket írni 1956-ról, akkor sok értéktelen vers is született volna, s ezek közül nehezebben emelkedtek volna ki a valóban értékesek. A forradalom leverését követő hosszú, ránk erőszakolt némaság talán nagyobb hangsúlyt adott néhány valóban jelentős költeménynek, például Illyésének, Máraiénak, amelyek idehaza sokáig csak titkon éltek, jártak kézről kézre. Amikor pedig fordult a világ, akkor az emlékezők olyan verseket írtak 1956-ról, amelyek nagyon mélyről, szívből fakadó szavakkal az imádság magasába emelkednek. Itt sem az számít, hogy hány van belőlük, hanem az, hogy milyen a súlyuk. Van néhány valóban méltó emlékező vers, amely bizonyosan fennmarad. Mint ahogy a Himnusz is maradandó kincse a magyarságnak, nem csupán az irodalomnak, hanem a nemzettudatnak is megkerülhetetlen alkotása.
