Fotó: Mészáros Ákos
A kora délutáni éles, őszies napsütésben az érc látványa, a bronz mélybarna színe, megfogható közelségbe került anyagszerűsége elementáris erővel hatott rám a Kossuth téren. A közelmúltban leplezték le a mostanra teljesen elkészült, újraalkotott, monumentális Andrássy-emlékmű két oldalsó domborművét, pontosabban szólva szoborcsoportját. A hófehér mészkő posztamens barokkos, díszes talapzata éles ellentétet képez a sötét színű bronzfigurákkal. Szinte megelevenedik a múlt: az eltávolított vagy a történelem viharaiban lerombolt szobrok visszakerültek a tágas térre, ahol régen is álltak. Újra remekül érvényesül a parlament neogótikus épületcsoportja is.
Mint már korábban írtunk róla, gróf Andrássy Gyula (1823–1890) a Magyar Királyság miniszterelnöke, majd az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztere volt. Idegenben töltött hosszú száműzetése után a budavári Mátyás-templomban ő helyezte Ferenc József fejére a magyar Szent Koronát Simor János hercegprímással együtt. A szemből nézve most baloldalt felállított életnagyságú szobrokon, amelyeknek csak a hátsó része dombormű, jól látszik ez a kulcsjelenet. Artisztikusan, az eredetihez hűen megmintázott alakok népesítik be a posztamens alsó részét. Zala György szobrászművész 1906-ban felavatott remekművének másolatát az a három kitűnő szobrász készítette, akik korábban a főalakot, Andrássyt is megmintázták: Engler András, Polgár Botond és Meszlényi János.
A különféle előkelőségek és az egyház képviselői között a főhelyen láthatjuk Erzsébet királynét a maga finom, nőies bájával, kápráztató szépségével, barátságos tekintetével. A háttérben a haza bölcsét pillanthatjuk meg, Deák Ferencet, aki szerényen visszahúzódva áll és figyel. Pedig a koronázáson nem is volt jelen, az Angol Királynőben maradt, ahol állandó szállása volt akkoriban. Távol maradt a ceremóniától, mégsem lehetett kihagyni a koronázási jelenetből, hiszen, mint a történelem lapjairól tudjuk, ő volt a kiegyezés „motorja”, életre hívója. Az ő javaslatára bízták Andrássyra a koronázási aktus legfontosabb mozzanatát, hiszen az csak a nádor jelenlétében lett volna érvényes, ám nádor akkoriban nem volt. Így aztán kompromisszumos megoldással egy olyan személyt választottak a helyettesítésére, aki az ország és az uralkodó számára egyaránt elfogadható volt. A magyar gróf tökéletesen megfelelt e kitételeknek.
Ha jól megfigyeljük, Erzsébet királyné az úgynevezett házi koronát viseli a fején. A Szent Koronát a hercegprímás – Andrássy miniszterelnök segédletével – a királyné „vállára tartja, s onnan mindjárt elveszi ismét”, majd a jogart és az országalmát nyújtja át neki. A hosszú ceremóniáról részletesen olvashatunk az 1867. évi koronázási szertartás magyar nyelvű változatában. A Szent Koronát Erzsébet koronázása idejére – a főudvarmester segítségével – Andrássy veszi le a király fejéről, és ő is helyezi vissza oda.
A koronázásra összegyűlt főrendek a nagy események után, ahogy az szokás volt, lakomára gyűltek össze a királyi palota nagytermében. Lehetőség szerint ne maradjunk le erről sem, lássuk néhány mondatban, mi is történt: A király koronában és Szent István palástjában jelent meg, a királyné a házi koronáját jelképező gyémántdiadémot viselte. Az asztali ülésrend a következő volt: „Ő Felsége jobbján a hercegprímás, s mellette a kalocsai érsek, Ő Felsége a királyné és császárné, balján az apostoli nuncius s mellette Andrássy gróf miniszterelnök.” Feljegyezték azt is, hogy a kézmosáshoz használatos vizet a miniszterelnök öntötte, a kéztörlőt pedig a hercegprímás nyújtotta át a királyi párnak. A lakoma során a főasztalnokmester a Vérmezőn felállított sátorban sütött ökörből is felszolgált egy darabot. A sült további részeit a nép között osztották szét, „egy emelvényen pedig fehér és vörös bor van csapra ütve s a népnek kenyeret dobálnak”. A lakoma befejeztével a királyi pár visszavonult belső lakosztályába. „A magyar királyi főkamarásmester leemeli Ő Felsége fejéről a koronát, azután leveszik Szent István palástját, s mindkettőt a többi jelvényekhez az előkészített párnákra teszik. Erre a jelenlévők mind eltávoznak” – olvashatjuk a huszonegy oldalas magyar nyelvű szertartásrend befejező részében.
A Kossuth téren álló posztamens túloldalán látható dombormű az 1878. évi berlini kongresszust ábrázolja érzékelhetően nagy hitelességgel. A térből erőteljesen kiemelkedő diplomaták egy asztal körül foglalnak helyet. A portréhűséggel megmintázott húsz államférfi közül a két főszereplő egyike Bismarck, a vaskancellár, a másik pedig Andrássy, aki éppen az asztalon fekvő térképre mutatva magyaráz valamit. A többiek, a küldöttek – ahogy a rendezvényeken ma is szokás – figyelemmel kísérik az eseményeket, beszélgetnek, vagy maguk elé bámulva talán éppen Andrássy szavain merengenek. Az alkotónak, Zala Györgynek Anton Werner német festő történelmi festménye szolgálhatott mintául, amely a berlini városházán látható.
A két dombormű sajátos térfoglalásával és tekintélyes méreteivel különleges hatást kelt. Mindkettő két méter magas, hat méter hetven centiméter hosszú, és egy méter mély. Az ábrázolt jeleneteket díszesen faragott neobarokk keretrendszer foglalja egységbe, ami még egyedibbé teszi ezt a két nagyszerű alkotást.
Zala György, a szobrász személyesen is ismerte a miniszterelnököt, így a portréhűségű ábrázolás nem okozott gondot neki. Az özvegy, Kendeffy Katinka grófnő elhunyt férje legjobb képmásának tartotta a fedetlen fővel, elgondolkodó arckifejezéssel, mindenfajta póz nélkül mintázott szobrot.
„Ha nem a megbízók ötlete volt a lovasság, akkor csak a művészi virtuskodás vihette Zalát erre a gondolatra, mert erős ember ő, aki szeret birkózni a nehézségekkel, a küzdelem nyomai mindig sajátosszerűen érdekes zamatot adnak az ő szobrainak. A most leleplezés előtt álló Andrássy-szobornak van valami barokk vonása, mintha a súlyos és sehogy sem egyensúlyozható tömegeket a mozdulat diszkrét izgalmasságával próbálta volna egységbe hozni” – írta a Vasárnapi Újság 1906-ban.
