Fotó: Lambert Attila
Nagyszombatba tartunk. Egy városba, amely Budapesttől nincs túl messze, ugyanakkor túl közel sincs. Kultúrtörténeti szempontból azonban inkább messzire került tőlünk napjainkra. Itthon az utca embere, ha hallott is róla, legtöbbször a szlovák gazdaság egyik motorját jelentő autógyárral és ipari parkjával kapcsolatban ismeri a nevét. A gazdasági fellendülést jelképezi, hogy saját gyorsforgalmi útján könnyedén bejutunk a város központjába. Amikor pedig feltűnik az egykori óvárost körülölelő fal, a mögötte magasodó számtalan templomtorony egy múltjában is izgalmas, felfedezésre érdemes város sziluettjét vetíti elénk.
A közelmúltban bekövetkezett változás hamar szembetűnik annak a látogatónak, aki korábban is járt már errefelé. Az óváros legmagasabb pontján található egyházi negyedbe és annak szívébe, a gótikus „régi” székesegyházba, a Szent Miklós-dómba sietve többségükben felújított épületek között, frissen lerakott térköveken vezet utunk. A Nagy Lajos király által építtetett dóm előtt asszisztenciához beöltözött, sürgő-forgó papnövendékeket látunk. Az első évfolyamos, öltönyös papnövendékek hangjában pedig izgalom, várakozás érződik, ahogy elmondják, erőt meríteni jöttek, a gyökerekhez. Hiszen zarándokútra kelt szemináriumukat – egykori nevén a Szent István Királyról és a Boldogságos Szűzről Nevezett Érseki Ősrégi Papnevelő Intézetet – Magyarországon elsőként, világszinten pedig a legelsők között négyszázötven éve itt alapították, Nagyszombatban.
A város a török elől itt menedékre találó esztergomi érsekség központja volt közel háromszáz éven át. És a Pázmány Péter városában otthonra lelő érsekek, prímások bőséggel meghálálták a befogadást: a mai városkép nekik köszönheti patináját – az egyházi, kultúrtörténeti emlékek és különösképpen az egyetemalapítás kiemelt hellyé avatták Nagyszombatot. Oláh Miklós esztergomi érsek 1566. április 23-án, a nagyszombati egyházmegyei zsinaton jelentette be, hogy – a trienti zsinat előírásának megfelelően, a Borromei Szent Károly által kidolgozott modellt követve – papnevelő intézetet kíván alapítani a városban.
Mindeközben e kérdés kavarog bennem: Mi valójában egy papnevelő intézet? Ha a formáját tekintjük, kollégium, melyben olyan emberek laknak, akik tanulni szeretnének valamit, és éveken át közös fedél alatt teszik ezt. Eközben pedig életre szóló barátságok is köttetnek közöttük. És a szeminárium többlete: az oltalmazó falak között a Jézus Krisztushoz kötődő barátság, melyre mindannyian meghívást kaptunk, elmélyül, és az egész életre szóló szolgálatra, misszióra készíti fel azokat, akik a papságot választották hivatásuknak.
A Szent Miklós-bazilikában – amint azt Kovács Zoltán, a főiskola dogmatikatanára megfogalmazza – először furcsa érzés kerülgeti az embert, hiszen a dóm padsorai szinte üresek, amikor bevonul az asszisztencia: püspökök, papok, papnövendékek, a szeminárium oktatói.
Miután azonban elhangzik Orosch János nagyszombati érsek baráti köszöntése és Erdő Péter bíboros a papnevelés történetét ismertető, lelkesítő homíliája, egy csapásra családiassá válik az oltárt körülölelő ünnepi együttlét.
A bíboros a nap szentje, Aranyszájú Szent János szavaira utalva hangsúlyozza: a papi hivatás a Krisztus iránti szeretet legnagyobb bizonysága. Majd beszédét folytatva kiemeli, hogy az alapvető eszme, amely a szemináriumok megszervezését ihlette, az életszentség keresése volt; a misszióra, az emberek megszentelésének, az evangélium hirdetésének feladatára kellett felkészíteni az erre vállalkozó, nagylelkű és életszentségre törekvő jelölteket.
Erdő Péter köszöntő szavaiban már utalt arra, hogy bár az esztergomi Magyarország legnépesebb szemináriuma, kevesen vannak az ott tanuló papnövendékek. Az e szavak által keltett feszültséget aztán homíliájában oldja fel a főpásztor: „Manapság sokan azt hiszik, hogy a papság kérdésének megoldását szociológiai, gazdasági elemzésekben kell keresni. Nyilvánvaló azonban, hogy pusztán e világi szervezési meggondolások nem képesek igazi eredményt hozni. A tudományos elmélyülés lelke a papságra való felkészülés során Krisztus megismerésének vágya kell, hogy legyen. Olyan az, mint az igazgyöngy vagy az elrejtett kincs. Ha rátalálunk, akkor az életünkben minden más aszerint igazodik, akkor értelmet kapnak a bibliai nyelvek, beszédessé válik az egyház története, akkor érdeklődéssel fogjuk kutatni, hogy mit tanított, mit hitt az egyház az évezredek során, akkor nem kíméljük a fáradságot, hogy a legfontosabb szövegeket eredeti nyelven is tanulmányozzuk. (…) Minket azonban elsősorban nem az ideológiák vonzanak, hanem maga a történeti Krisztus. Az ő szavai, a róla fennmaradt legkorábbi emlékek, és tanítása, amely tovább él az egyház hitében. Ez az a hit, amelynek Ábrahám a példaképe, aki az Úr lehetetlennek látszó, felfoghatatlan parancsára sem mondta azt, hogy ő jobbat tud helyette. Ilyen hittel új fényt, új erőt nyernek számunkra a tanítóhivatal megnyilatkozásai is, amelyekben maga az egyház keresi a történelmi Krisztus hiteles válaszát a mai élet kérdéseire.”
A szertartás után a bíboros megáldja a régi szeminárium bejárata fölötti történelmi feliratot, majd Frankó Tamással, az Esztergomi Hittudományi Főiskola rektorhelyettesével, a szeminárium prefektusával és a papnövendékek főduktorával koszorút helyez el.
Blanckenstein Miklós, az esztergomi szeminárium rektora büszkén mondja el, hogy a mostani ünnepi zarándoklatot további események követik majd: október 12-én Esztergomban, a Szent Adalbert Központban, a papi továbbképzés keretében egész napos együttléttel, hálaadó szentmisével ünneplik meg a papnevelés elmúlt évszázadait. Erre az alkalomra nemcsak a mostani növendékek kapnak meghívást, hanem valamennyi lelkipásztor, aki valaha az intézményben tanult. Azaz szinte a „fél magyar egyház”… Tavasszal pedig a főiskola és a Magyar Sion folyóirat szakmai konferenciát rendez a múltról, a jelenről és a jövőbeli távlatokról.
A rektortól azt is megtudjuk, hogy az esztergomi szemináriumban harminckilencen tanulnak az idei tanévben, ebből öten diakónusok, akik fél évet töltenek az intézményben, és januártól fél évig plébániákon teljesítenek majd gyakorlatot. Az esztergom–budapesti egyházmegyéseken kívül pécsiek, kaposváriak is tanulnak a szemináriumban, illetve három szabadkai és két váci egyházmegyés papnövendék is. Magyarországon jelenleg száztizennyolc római katolikus papnövendék készül a hivatására, a görögkatolikusok száma pedig mintegy hatvan fő.
Török Csaba, a főiskola alapvetőhittan-tanára, amikor a szeminárium jövőjéről kérdezzük, elmondja, a négyszázötven éves múlt egy élő és folyamatosan fejlődő intézmény jövőjének záloga. Az idők folyamán sok minden változott: elég csak arra gondolnunk, hogy olyan főiskola fejlődött ki az intézményből, ahol ma már az egyház életében és küldetésében elkötelezett civil hallgatók is tanulnak. A múlt tanúsága tehát az, hogy figyelnünk kell az idők jeleire. Az út a folyamatos hagyományt őrző, organikus fejlődés.
Az ünnepségen a vendéglátó és az esztergom–budapesti főpásztor, Cserháti Ferenc segédpüspök, a szemináriumi elöljárók, oktatók és papnövendékek derűs arca mély benyomást tesz mindenkire: lehet itthonról hazamenni, ha Krisztus az a közös nevező, ahonnan erőt merítünk, és az ebből nyert bizalommal tekintünk a jövőbe.
