Oroszországban karriert csinálni, ez lehetetlen – gondoltam magamban. Ki akarhat oda menni? S ráadásul kisebb megszakításokkal ötven évet ott tölteni! Hosszú a tél, hideg van, meg amúgy is, ott vannak az oroszok… Mi ahhoz szoktunk, hogy a kelet-európai ember inkább Nyugaton keresi a boldogulását, ahogyan ezt a XIX. század második felében Munkácsy Mihály is tette. A Siralomház világhírű festője mellett a másik legismertebb magyar művész Zichy Mihály volt akkoriban. Több ezer grafikai lapot tudhatott a magáénak, ceruzarajzokat, könyvillusztrációkat, színpompás tudósításokat II. Sándor cár idejéből. Udvari festőként munkássága nagyobb részét a cári krónikák, az udvari eseményekről, díszebédekről, fogadásokról, bálokról, hadgyakorlatokról, felvonulásokról és vadászatokról készített riportrajzok tették ki. A cári udvar Zichytől nem művészetet várt, csupán hű, találó rajzot és előadásbeli bravúrt, olyasfajta munkát, mint amilyet manapság a fotóriporterek végeznek. Ám e lélekölő, terhes feladatok, bár kiszakították az európai művészeti életből, s megfosztották őt a fejlődés lehetőségétől, mégsem nyomták el tehetségét. „Nehezebb embernek maradni, mint bárhol a világon. A szó szoros értelmében mindent csináltam” – írta Zichy 1873-ban.
Az Országos Széchényi Könyvtár igazán látványos kiállítást rendezett Zichy Mihály műveiből, elsősorban orosz és magyar vonatkozású könyvillusztrációiból. Láthatunk a mester rajzaival illusztrált, fantasztikusan szép kivitelű albumokat, aranyozással, dombornyomással készült, páratlan szépségű könyvkötészeti alkotásokat. Ilyen például a Pesti Napló ajándékaként 1898-ban Budapesten kiadott Arany–Zichy-album, amelyben Arany János huszonnégy költeménye jelent meg Zichy Mihály negyven rajzával. „A művészet nem fényűzési cikk, a művészet a művelődés eszköze, mint a nyomtatott könyv, és kötelessége, csakúgy, mint a könyvnek, teljes meggyőző erejével a kor haladó eszméit szolgálni” – írta a festőművész egy levelében.
Zichy Mihály 1827. október 14-én született a Somogy megyei Zalán. 1839-től Antal bátyjával együtt a pesti piarista gimnáziumban tanult. 1942-től Pesten édesanyja kívánságára jogi tanulmányokat folytatott, ezzel egyidejűleg Marastoni Jakab festőiskolájának növendéke volt. 1844-ben Bécsbe került, ahol Ferdinand Waldmüller tanítványa lett. 1846-ban itt készült első jelentős műve, a Mentőcsónak című festménye, romantikus stílusban.
1847-től Waldmüller ajánlására Berlinben, Nizzában, majd Szentpéterváron a cár egyik fiatal nőrokona, Katalin főhercegnő rajztanáraként dolgozott. Az 1848-as forradalom alatt Oroszországban tartózkodott, ahol nyugtalanul szemlélte az otthoni eseményeket, és ennek hangot is adott munkáiban. 1849-ben megfestette Batthyány Lajos arcképét, amivel hitet tett a szabadságharc eszméje mellett. 1850-ben otthagyta udvari állását, és Szentpéterváron vállalt munkát, egy fényképészüzletben dolgozott retusőrként.
1853-ban visszatért az orosz uralkodó udvarába. Sándor cár megrendelésére rajzsorozatot készített a gatsinai vadászatról, s ezzel a munkájával kivívta az udvari művész rangot.
A Széchényi Könyvtár tárlatán a legkülönlegesebb alkotás II. Sándor cár 1856-os koronázási emlékalbuma. Zichy maga is meghívást kapott a nagyszabású ceremóniára. Egy nagyméretű festmény mellett egy több akvarellből álló sorozatában is részletesen megrajzolta a koronázás eseményeit. Zichyn kívül számos orosz, német és francia illusztrátor is dolgozott az albumon. Két évvel később, 1858-ban az Orosz Művészeti Akadémia tagjává választották, és 1859-ben megkapta az Őfelsége, az Imperátor udvari festője címet.
Az 1888-as Magyar Könyvszemle azt írta: „Ezen fejedelmi fénnyel és ritka műízléssel óriási (91 centiméter magas, 70 centiméter széles) ívrétben, királyi kartonra kiállított munka francia nyelven van írva, és II. Sándor cár 1856. évi koronáztatása alkalmából készült, melynek lefolyását 125 lapra terjedő szövegben írja le s kiválóbb mozzanatait és jeleneteit 24 chromolitographiai és HO fametszetű képpel illusztrálja. A munka párizsi műintézetekben készült, az illusztrációból különösen kiválnak a Zichy Mihály hazánkfia által festett képek, melyeken a koronázási ünnepélyen részt vett, díszmagyarba öltözött magyar főurak arcképei határozottan kivehetők. Különösen szép a herceg Esterházy Pál osztrák nagykövet által a cár tiszteletére adott bál illusztrációja, mely a koronázási ünnepélyeknek egyik fénypontját képezte.”
Zichy, kortársaihoz hasonlóan, mindig az úgynevezett nagy műre készült. Amit szó szerint kell értenünk, hiszen méretét tekintve is hatalmas alkotást akart létrehozni. Ezzel szerette volna elérni az általános elismertséget és megbecsülést, amely az ő esetében idehaza valóban késett. (Egész életében erre készült a későbbiekben Csók István is. Nagy tervét meg is valósította a Báthory Erzsébet című, később elveszett, nagyméretű kompozíciójában.) Zichy monumentális olajfestményei azonban nem hozták meg a kellő elismerést. A mester igazi világa a grafika, az illusztráció volt. Sokan mondták már Zichy életművére sommás ítélettel, hogy elaprózta a tehetségét. Az ember tragédiája, az Arany-balladák, illetve Petőfi díszkötésben megjelent műveinek illusztrálása, valamint a többi ehhez hasonló alkotása tette őt méltán világhírűvé. Rajzai a szöveg–kép egységének kompozíciójában az irodalmi művekkel teljesen egyenértékűek. Ezek a munkái biztosították hazánkban is Zichy halhatatlanságát.
Még életében megjelent az a pályafutását és műveit bemutató díszalbum, amelynek egy dedikált példánya is helyet kapott a kiállításon. Ahogyan Zichy illusztrációit tartalmazó számos más könyv is. Csak néhány példa: Garay-album, Aradi vértanúk albuma, Rustaveli grúz szerző eposza, vagy Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című kiadvány. Sok egyéb rajz mellett a látogató megismerheti Lermontov orosz költő híres gyötrődő Démonjának képeit is, amelyeket Miklós nagyherceg kívánságára készített a mester.
Mint minden művész, Zichy is küzdött az elismerésért. Önbizalomhiányban ugyan nem szenvedett, de azért olykor ő is elkeseredett. Ezt írta egy, Antal bátyjához intézett levelében, 1879-ben: „Meggyőződtem arról, hogy az új divatos festészetből kikoptam. Az én mostani felléptem egy a sírból feltámadt kísértet megjelenéséhez hasonlít.”
Kortársai közül sokan hazánkban is nagyra tartották Zichyt; ezek közé tartozott Jókai Mór is. A művész az ő felkérésére illusztrálta 1886 és 1888 között az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című kiadvány Magyarország I. kötetében A magyar nép című fejezetet. Jókai azt írta: „Zichy kezében az ecset beszél, dalol, világít.”
És végül meg kell említenünk legnagyobb műveinek egyikét: Az ember tragédiájának illusztrációit. Zichy 1885 nyarán, a Tragédia első kiadása után huszonöt évvel készítette a műhöz az első vázlatokat. 1886-ra már megvolt tizenöt rajz, majd 1888-ban újabb öt képpel egészítette ki a korábbiakat. Ez lett élete legjelentősebb rajzsorozata. Valamennyi illusztráción az előtér-középtér-háttér klasszikus beosztása érvényesül. A rajzok a háttér felé világosabbak és elnagyoltak, így alakul ki a tér mélysége. A szereplők megfogalmazásában hol a romantika, hol a klasszicizmus stílusjegyei érhetők tetten. Zichy minden esetben ügyelt arra, hogy a fontos részek kapják a fényt, a kevésbé lényegesek pedig hátul, az árnyékban maradnak. Ahogyan a képeket nézzük, érezhető, hogy Zichy és Madách lelkisége vitathatatlanul hasonló lehetett. Gyönyörű, színes, dombornyomású albumokban adták ki Madách nagy művét.
Zichy Mihály – talán az Oroszországban töltött évtizedek miatt is – nálunk még mindig kevéssé ismert művész. Az elmúlt évtizedekben volt ugyan néhány kiállítása, ám ez még korántsem elegendő ahhoz, hogy az irodalmat és képzőművészetet kedvelő közönség jobban elmélyülhessen a kiváló magyar festő és illusztrátor munkásságában. Ez a mostani tárlat jelentősen hozzásegítheti a látogatót a nagy magyar mester megismeréséhez.
„Zichy, mint Gustave Doré, rendkívüli zseni… egy tehetségével mindig kitörőben lévő kráter” – mondta róla Théophile Gautier francia író.
