Ugyan szubjektív és marginális szempont, de talán azért is, amiért (ami miatt) a mélyen humanista Puccinit is megérintette a téma. Szerette volna megzenésíteni, de Molnár állítólag nem engedte; félt, hogy a komponista világhírneve háttérbe szorítja bontakozó nemzetközi ismertségét, amit épp a Liliomnak köszönhetett. Pedig remek szüzsé lett volna Puccini számára. Belegondolni is gyönyörűség, hova tudta volna még emelni a faragatlan ligeti „csalogató” és az áldozatkész cselédlány történetét. Egy második Bohémélet – pesti környezetben…?! Na, de félre merengéssel, a történelmietlen „mi lett volna ha” felvetéssel; odaát talán e meg nem született zenedrámát is megismerhetjük majd. Abból viszont, ami „rendelkezésre áll”, a pesti Magyar Színház társulata a maximumot hozta ki. Megkockáztatható: a Liliom tökéletes, vagy ahhoz nagyon közeli előadása született meg a napokban. Guelmino Sándor egyetlen díszletben játszódó, egyszerű szimbólumokból építkező „korhű” rendezésének erőssége a tökéletes tempóválasztás. Pergő és laza, de amikor kell, csehovian elcsendesülő. Időt hagy arra, hogy a ballada lelke kivilágoljon az egyszerű, közhelyes mondatok természetességéből. Mert a Liliom azon túl, hogy példázat, pszichodráma „két büszke ember társas magányáról”. Molnárnál gyakran nem is az a fontos, mit mondanak, hanem az, hogyan. Micsoda humora-ereje-súlya lehet például egy szimpla (el)köszönésnek, a darabban gyakran elhangzó szervuszoknak… A Liliom „szociofotóiról” Dosztojevszkij-regények sérülékeny, kiszolgáltatott figurái köszönnek vissza. A címszerep Gémes Antos számára testre szabott; adottságként hat nyeglesége és kamaszos szélsőségessége. Balsai Móni az elképzelhető legideálisabb Julika: hamvasan sugárzó és áttetszően tiszta. Minden szava, mozdulata, pillantása, gesztusa megindítóan természetes. A barátnő, Marika kedves-butuska figuráját a Magyar Színház ifjú büszkesége, a remek komikai érzékkel is megáldott Soltész Bözse teszi felejthetetlenné. Kubik Anna az előadás legizgalmasabb karakterét nyújtja. Játéka, átlényegülése valódi művészi kötéltánc a ringlispíltulajdonos özvegy Muskátné bőrében. Harsány közönségessége tengernyi fájdalmat, szeretetéhséget és megalázottságot leplez… Mesteri, szeretetre méltó. Annak, aki megunta kulturális életünk hangadóinak szánalmas celebvilágát, és igazi színészekkel szeretne találkozni, szívesen ajánlom a Hevesi Sándor téri intézményt. Nemcsak egy szép este emlékével lehet gazdagabb, hanem visszakapja a reményt is: semmi nincs veszve… Ahogy talán elfelejtett, véglegesen elveszett lélek sincs…
