Grand seigneur és féktelen macsó, a hangnagybirtokos és távolságtartó operaszínpadi mogul, elegáns lovag és könnyed hódító figurája. A(közel)múlt és a jelen ikonjai. Az ötéves Művészetek Palotájában negyedszer megszólaló opera ezúttal nem elsősorban az egyéni teljesítmények, hanem a remekül összeválogatott nemzetközi gárda nagyszerű összjátéka miatt marad emlékezetes. Tassis Christoyannis Don Juanja a bulvárcsatornák bosszantó celebjeit idézi, leginkább a kapuzárás kínjaival küszködő lantost; démoni, de súlytalanul, esendően „krampuszos”. José Fardilha eleven, mozgékony, „mai” Leporellóként az előadás természetes lelke és legfőbb humorforrása. A karcmentes, kulturált Mozart-éneklés magasiskoláját Laura Aikin (Donna Anna) és Juliane Banse (Donna Elvira) nyújtja; teszik a dolgukat, tisztán, világosan, túlságosan is sterilen. A karakterszerepeken edződött Megyesi Zoltán biztosan győzi a hangban és személyiségben egyaránt kényelmetlen Don Ottaviót. „Szokásos”, kedves-cserfes Zerlina Sunhae Im, aki szerényen meghúzódik Molnár Levente ifjonti hevülettel túlméretezett Masettója oldalán. Az együttesben az idősebb generációt a későn kezdődött pályafutása csúcsára érkezett izlandi basszista, Kristinn Sigmundsson képviseli. Az általa életre keltett kőszobor a szcenírozott koncert valódi „súlypontja”. Fischer Iván nemcsak a Fesztiválzenekartól megszokott világszínvonalért vállalt felelősséget, hanem a rendezésért is: egyszerű, mégsem kézenfekvő megoldásokkal élve, komplex kortárs színházi produkciót hozott létre. Az este legfőbb hozadéka, újdonsága, hogy felmutatja a Don Giovanni dramaturgiai bravúrjait. Az opera gyors jelenet- és hangulatváltásainak látszólagos sutasága, esetlegessége helyett „filmszerűsége” és logikussága kerül előtérbe. A Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész osztályának hallgatói „lemeszelt” szoboralakokként kísérik a történéseket: hol statisztaként, hol összekapaszkodva tárgyakká, díszletelemekké merevülve. Don Giovanni pokolra szállása „rodini vízió”: a kormányzó emlékművének megelevenedő kísérőfigurái kárhozott lelkek vergődő alakjaiként ragadják meg, fonják körbe és tüntetik el az isteni kegyelemnek a végső percben is ellentmondó, megvetett-irigyelt antihőst, az (opera)irodalom egyik legtalányosabb kreatúráját.
