Fontos, hogy helyesen értsük az „engesztelés” vagy „kiengesztelés” szavak jelentését. Az Ószövetségben a főpap áldozatokat mutatott be a bűnökért: évente, a kiengesztelés napján elvégezte a kiengesztelés szertartását. Az Újszövetségben (a Zsidóknak írt levél tanítása szerint) Krisztus – az egyetlen főpap, az egyetlen közvetítő – egyszer s mindenkorra kiengesztelt bennünket Istennel: meghalt bűneinkért, és feltámadt megigazulásunkra, „kiontotta vérét a bűnök bocsánatára” (Mt 26,28). Nincs szó arról, hogy (állat)áldozatokkal kellene kiengesztelni a haragvó és a bűnt büntető Istent. Az is helytelen felfogás, mintha az ember az áldozatvállalással és könyörgéssel arra kényszeríthetné őt, hogy kegyes és irgalmas legyen hozzá. Isten irgalma mindig „nyitva áll” számunkra. A kegyelem indítására maga a hívő, az Isten hűségében és ígéreteiben bízó ember változik meg, lesz képes befogadni az irgalmas Isten ajándékát. Az Atyánál Krisztus jár közben értünk, aki halála és feltámadása által vitte végbe a kiengesztelődés művét. A kiengesztelődött Isten megbocsátja a bűnöket, megtisztítja az embert, és a saját életében részesíti. A Szeretet-Isten minket mindig megelőző szeretete a bűnbocsánat forrása: „Nem mi szerettük Istent, hanem ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért.” Aki hiszi, hogy Isten Fia a világ Üdvözítője, abban Isten él, és ő Istenben.” (vö. 1Jn 4,8-16) Az egyház papjai a kiengesztelődés szolgái. Krisztus követségében járnak, az ő nevében buzdítanak, hirdetik a kiengesztelődést, kiszolgáltatják a bűnbánat/bűnbocsánat szentségét. Kellő idő erre a nagyböjt ideje. A vasárnapi evangélium a tékozló fiú szerető, megbocsátó atyjáról úgy értelmezhető, mint a bűnbocsánat szentségének parabolája. Egyébként Lukács evangéliumának egész 15. fejezete az örömhír szívébe vezet bennünket: Jézus azért jött, hogy keresse azt, ami elveszett, hogy a bűnösök barátjaként ráébressze őket az Atya irgalmas szeretetére. „Jobban örülnek a mennyben egy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak, akiknek nincs szükségük a megtérésre.” Persze Jézusnak ezt az örömüzenetét helyesen kell értenünk. Mindnyájunknak szükségünk van a megtérésre, mert mindnyájan bűnösök vagyunk. (Csak a farizeus képzeli magát igaznak!) „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” Ez volt Jézus legalapvetőbb üzenete. Ha hittel megnyílunk az irgalmas Isten ajándékának, ha Krisztusban vagyunk, máris az isteni életet éljük: új teremtmények vagyunk, ahogy Szent Pál tanítja. De a hitet és a kegyelemnek való kitárulást is Isten kezdeményezi, aki előbb, örök szeretettel szeretett minket, és a világ teremtése előtt kiválasztott, hogy fogadott gyermekei legyünk Fiában, Jézus Krisztusban.
