A plébános köszönetet mondott értük, az ünnepeltekért, a harminchármakért, hogy mertek szabadok lenni, s egymást választották. Azután megköszönte a kitartás hűségét: egymáshoz és Istenhez, és a szeretetet, amely nélkül talán nem jutottak volna idáig. Köszönte a gyerekeket is, akiket vállaltak, s neveltek-nevelnek, de azt is tudatosította: ajándékba kaptuk őket, és nem rendelkezhetünk felettük. Hagyjuk idejében kirepülni őket a családi fészekből, s bocsássunk meg nekik, ha másként gondolkodnak, cselekednek, mint ahogy mi szeretnénk. A templomi kórus éneke újabb ajándék volt a megújított fogadalom mellett, mint ahogy a ministránsok által átnyújtott virágok is, és a sokfelől érkező gratuláció. A legnagyobb ajándék azonban az volt, hogy a házaspárok gondolatban talán újra átélhették a maguk mögött hagyott éveket, évtizedeket; vargabetűket és visszatéréseket, elnémulásokat és fellángolásokat, betegségeket és gyógyulásokat. S talán az is világossá vált előttük: miért maradtak- maradnak egymás mellett. Vélhetően komolyan gondolták az oltár előtt kimondott szavakat: amit Isten egybekötött, ember nem választhatja szét. A plébános a legidősebb férjet idézte, akitől egyszer megkérdezte, mi a jó házasság titka. Azt válaszolta: nem hagyom, hogy eltűnjön feleségem arcáról a mosoly! Férfitársaim, ugye, van teendőnk?!
