Ez az „egyszülött Isten” pedig nem más, mint Jézus Krisztus. Ezért, ha akár Fülöp, akár mi tudni szeretnénk, hogy milyen az Isten, az egyetlen biztos út: Jézust nézni és hallgatni. Jézus egész élete tükrözi az Atyaisten életadó jóságát, de leginkább Jézusnak a világ életéért szeretettel vállalt kereszthalála és az azt követő feltámadása mutatja meg a legvilágosabban, hogy Isten szeretet, és hogy Isten „az élet barátja” (Bölcs 11,27). Ennek alapján hirdették ki az ókori egyház egyetemes zsinatjai hittételként, hogy az egyszülött Fiú egylényegű az Atyaistennel. „Az Isten: egy, de nem magányos” – e szavakkal fogalmazta meg ezt az igazságot az ókori egyház nagy teológusa, Szent Iréneusz lyoni püspök. Az Egy Isten: szeretet-közösség. Az Atyaisten tökéletes és örök önátadása által születik a Fiú, aki önátadó viszontszeretettel válaszol e szeretetre: az Atya a szerető, a Fiú a szeretett és viszontszerető, kettőjük közös lényege pedig a szeretet, amely (jobban mondva: aki) az Istenben harmadik személyként létezik, mint az Atyától és a Fiútól származó és velük egylényegű Szentlélek.
Ennek az isteni Szentháromságnak végső forrása és gyökere az Atyaisten. Ezért mondja Jézus, hogy „az Atya nagyobb nálam”. Nem mintha az Atya nem adta volna át teljes isteni lényegét a Fiúnak, hanem azért, mert nem a Fiú származik az Atyától. Három egylényegű Személy létezik Istenben, akik együtt képezik a Lét végtelen ősvalóságát. Ebből a szeretet-közösségből származik minden: az egész teremtett világ, melyet az Atya a Fiú-Ige által és a Szentlélekben teremt, és vezet el a végső beteljesedésig, amikor „Isten lesz minden mindenben” (1Kor 15,28).
János első levele vonja le mindebből a végső következtetést: „Szeretet az Isten” (1Jn 4,16). Ha pedig ez az Isten lesz „minden mindenben”, akkor az alakuló, fejlődő emberiség, sőt az egész világmindenség végső állapotát úgy is kifejezhetjük, hogy „a Szeretet lesz minden mindenben”.
Ezt a hitet táplálja és tartja fenn bennünk az Atya által Jézus nevében küldött Szentlélek. Őt paraklétosznak nevezi Jézus. Ez a görög szó ügyvédet, szószólót jelent, a szó gyökerét alkotó parakalein (vigasztalni) ige alapján pedig Vigasztalónak is szokták fordítani. Valóban vigasztalásra volt szükségük a Jézus halálát gyászoló apostoloknak, és vigasztalásra van szüksége a világtörténelem sok bajával és szenvedésével küszködő emberiségnek is.
Igaz, Jézus halála és feltámadása után is folytatódnak e világban a háborúk, a bajok, a viszályok, a szenvedések, de aki szilárdan hiszi, hogy Jézus „halálával legyőzte a halált és nekünk életet adományozott”, annak olyan belső békét ad az Atya, a Fiú és a Szentlélek, amelyet senki és semmi sem tud elragadni tőle.
