Az ilyen szakmai természetű találkozók közül azok az igazán érdekfeszítők, amelyeken elkészült műveket, ételkülönlegességeket, kutatási eredményeket is láthatunk, olvashatunk, szagolgathatunk, tapogathatunk, kóstolgathatunk. A filmszemlére idén összesen 384 alkotást – 36 játékfilmet, 134 kisjátékfilmet, 169 dokumentumfilmet, 35 tudományos ismeretterjesztő filmet és 10 tévéfilmet – neveztek be. Ebből összesen 356 mű – 22 játékfilm, 132 kisjátékfilm, 158 dokumentumfilm, 35 tudományos ismeretterjesztő és 9 tévéfilm – került végül a versenyprogramba. Komoly mennyiség, és ha elképzeljük, hogy minden film mögött kisebb-nagyobb alkotógárda áll, akkor érzékelhető, hogy a filmes szakma komoly tömegei mozdultak meg a 2010-es 41. Magyar Filmszemle kapcsán. A magas nevezési számra való tekintettel idén is előzsűrik tettek javaslatot a versenyprogram kialakítására, melynek keretében így 16 játékfilmet, 33 kisjátékfilmet, 30 dokumentumfilmet, 7 tudományos ismeretterjesztő és 9 tévéfilmet vetítettek le. Idén is csak a versenybe került nagyjátékfilmekről emlékezünk meg bővebben – ezek az állami és a magántőke működésének olyan „koncentrátumai”, művészeti esszenciái, amelyek világosan jelzik a készítők, a producerek és a mögöttük álló erők aktuális szellemi állapotát. Olyan szellemi lakmuszpapírok, amelyek képesek az anyag (az egy-egy filmre költött nyolcvan-, száz- vagy épp ötszázmillió forint) és a lélek (a filmekben megfogalmazódó téma és annak ábrázolása, kifejezése) aktuális évben jelen lévő összjátékának megjelenítésére. Mit mutat a magyar filmlakmusz? Hat film a társadalom különböző kérdéseit, személyeit vizsgálgatja: az atomtámadástól rettegő műparaszttól, a vejét késsel daraboló rendőrtiszttől az ‘56-ba belekeveredő vagány súlytalan történetén keresztül egészen a kibeszélős-howban zajló megalapozatlan öngyilkosságig. Nemigen jutnak túl a felületen: mintha a bennük idézett történet, történelem nem tudná „átvérezni” a filmes jelenidő szövetét. Üdítő kivétel e kategóriában Almási Réka Team building című filmje, amely megkapta a legjobb első filmnek járó, Simó Sándorról elnevezett elsőfilmes díjat. Öt másik film kisebb-nagyobb terű kamaradarabként határozható meg, amelyben az az alapfeladat, hogy az egyes szereplők problémájának megjelenítése képes legyen arra, hogy a nagyközönség mindig általános érdeklődését és egészségesen egyetemes katarzisvágyát így-úgy jóllakassa. Éhesek maradtunk: kivéve a kategória és az egész szemle egyik legjobb filmjét, az amúgy megérdemelten közönségdíjas Köntörfalakat (rendezte: Dyga Zsombor), amely minden tekintetben komolyan vehető állításokat fogalmaz meg a (hazai szellemi frontokon csak látszólag rossz helyzetben lévő) hetero és monogám párkapcsolat érvényessége mellett. Három további film a téttelenek kategóriájába sorolható – ezzel már túl is beszéltük őket. Volt még egy sehonnan sehová nem tartó koncertfilm, és a fesztivál Arany Orsó-díjas alkotása, Hajdu Szabolcs Bibliothèque Pascal című filmje, amely talán az egyetlen munka a Köntörfalakon kívül, amelyben valami megmutatkozott abból, amit – ha még fel mernénk tekinteni az égre – úgy nevezhetnénk, hogy tágasság, távlat, önmagán túlmutató teljesség. De a 2010-es magyar film ege mégiscsak üres: a fődíjas Hajdu-film is csak ügyesen, erdélyiesen-románosan közép-európásított, García Márquez-es, eladható, tilinkós „egzotikumig”, és jól működő, Lars von Trier-es, Stanley Kubrick-os, álarcos és álarctalan „metaforákig” jut el. Jó, hogy idén is itt dübörög bennünk-körülöttünk a húsvét – talán iszonyatos energiák és csöndek árán még meghasadhatnak a 2010-es magyar film valótlanságainak egek alá dúcolt betonbunkerei. Ja, és még egy filmszemlés észrevétel: itthon még mindig nincs ökumenikus díj…
