Társaim csatlakoztak hozzájuk, engem – nagy bánatomra – nem vihettek magukkal, mert még csak tizenhárom éves voltam. Nagynéném elsőként lépett be a vincés nővérekhez, ezért édesanyám örült, amikor én is kértem felvételemet ebbe a társulatba – emlékszik szerzetesi meghívásának kezdetére Horváth Franciska Desidéria nővér. 1930-ban lépett be a Szent Vincéről nevezett Irgalmas Nővérek Társulatába, ahol 1931-ben beöltöztették, majd jelöltként négy évig Várpalotán, a vincések polgári iskolájába járt, ahol gyönyörűen megtanult hímezni is. A társulatban nincs örökfogadalom, hanem minden évben megújítják fogadalmukat a nővérek. Amikor megkapta missziós küldetését a vincés nővérek által vezetett, női rabok számára fenntartott márianosztrai börtönbe, a rabokat tanította varrni és hímezni. A harmincévesnél fiatalabb elítélteknek tanulniuk kellett, mert sokan alacsony iskolai végzettségűek vagy analfabéták voltak. Tudásuk szerint osztályokba sorolták őket, és a rend tanítónői foglalkoztak velük, másokat szabás-varrásra, sütésre, főzésre és egyéb házimunkára oktattak. A börtönben szigorú fegyelmet tartottak, a rabok nagy tisztelettel voltak a nővérek iránt. Nemcsak tanították, hanem hitben nevelték, erősítették az elítélteket, legtöbben ezt igen jó szívvel fogadták. „Ötven nővér és közel ötszáz fogoly élt Márianosztrán. Mi, nővérek hárman dolgoztunk egy osztályon, ötven rabot bíztak ránk, akik nagyon szerettek bennünket, de nem kerülhettünk velük közelebbi kapcsolatba. Az első bűntényesek közül sokan megtértek, a visszaesőkkel, majd később a politikai foglyokkal már nehezebben boldogultunk. A gyilkosok viselkedtek a legfegyelmezettebben. A zárkában tizenöten-húszan éltek együtt, de voltak magánzárkások is. A börtönben a nővéreink főztek, biztosították az ellátást, a raboknak segíteniük kellett a zöldség- és gyümölcstisztításnál és más konyhai munkában. Naponta járt be hozzánk misézni a plébános úr, a raboknak csütörtökön és vasárnaponként tartott szentmisét. Sokan szentségekhez is járultak közülük, mindenki járt hittanórára, melyet a plébános úr tartott. Emlékszem egy kedves esetre, amikor ősszel az egyik szabaduló búcsúzáskor így vált el tőlünk: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Kedvesnővér, jövök ám jövőre újra…” – emlékszik a nővér a márianosztrai évekre. Az állam kétszáz hold földet vásárolt a környéken, melyet a nővérek irányításával az elítéltek műveltek. Kijártak a szőlőbe, kapálták a konyhakertet, állatokat is tartottak. A gazdasági munkákat is a nővérek útmutatásai alapján végezték a fogvatartottak, de ezekre a külső munkahelyekre mindig egy fegyveres őr is kísérte őket. A nővérek semmilyen fegyvert vagy önvédelmi eszközt nem hordtak magukkal. Munkájuk során egyetlen vezérelvet érvényesítettek, ez pedig a szeretet volt. „1949. május 4-én államosították a fegyintézetet, felszólítva minket, hogy a legszükségesebbeket rakjuk kocsira, és vigyük el a még működő rendházainkba. Sok érték a budaörsi rendházba került, amit el tudtunk adni, pénzzé tettük. Kis kék batyunkba raktuk a személyes dolgainkat, úgy cipeltük gyalog a szobi vasútállomásig. Az úton az emberek látták vonulásunkat, sokan felajánlották, hogy segítenek vinni a csomagjainkat. Mindenki vonatra szállt, és aki tudott, hazament a szüleihez. Édesanyám még élt, így én is hazakerültem, és otthon dolgoztam egy ideig. Mezőkövesdi kézimunkákat hímeztem, melyekből még Amerikába is jutott. Amikor Budapesten megalakult a Szolidaritás Háziipari Szövetkezet, feljöttem Pestre, és ott dolgoztam a kesztyűrészlegben egészen nyugdíjazásomig.” Azért, hogy ne kelljen albérletet fizetniük, egy társával a műhelyben egy padkán, szivacson aludtak. Nyugdíjba vonulása után hazament, és bedolgozóként kesztyűket varrt továbbra is. „Az édesanyámat a Jóisten megjutalmazta azzal, hogy öregségében, betegségében mellette lehettem. Bátyám családjában is nehézségek adódtak, próbáltam nekik is segíteni” – folytatja élettörténetét a nővér. 1992-ben a rend visszakapta a Ménesi úti házat, amely a katonák kivonulása után igencsak lepusztult állapotban maradt rájuk. Sok áldozatos ember segítségével, a nővérek megfeszített munkájával és külföldről kapott adományokkal sikerült felújítaniuk az épületet. Mivel a nővérek ekkor még kevesen tudtak beköltözni, nem töltötték meg a hatalmas házat. Az épület egyik szárnyában néhány évig a Pázmány Péter Katolikus Egyetem jogi kara működött, melyet a bejárat melletti márványtáblán meg is örökítettek. „Ma is mozgalmasan telnek a napjaim. Az egyik hajdani fogvatartott lánya rendszeresen bejár hozzánk, mert nagyon szeret minket. Mondhatom, egész életemben kézen fogva vezetett Isten” – fejezi be kalandos élettörténetét Horváth Franciska Desidéria nővér, aki idén novemberben tölti be századik életévét.
