Az idén hatvanéves olasz történész a múlt és a jelenkor társadalmi, politikai mozgásait, átrajzolódásait alaposan ismerve helyezi elénk háborúkkal, nyomorral, erőszakkal, etnikai és vallási konfliktusokkal terhelt világunk látleletét és nehezen, de reménnyel járható útjáról szóló gondolatait. Nincsenek olcsó, egyszerű, globális megoldások ‒ szögezi le Riccardi. Hosszadalmas és kitartó munkával meg kell ismernünk egymást, hogy oldani lehessen például az egyes térségek konkrét feszültségeit. Az egyszerűsítés a média kedvelt eszköze: könnyen emészthető képekkel és elméletekkel szolgálja ki fogyasztóit. Ennek példájaként említi a szakember az iszlámot, amely a fundamentalizmus, az Oszama bin Laden irányította radikalizmus tömbjeként él a nyugati világ tömegeinek képzeletében. Ez az egységes iszlám nem létezik ‒ figyelmeztet Riccardi ‒, s virtuális valóságának azonosítása a realitással akadályozza az egymástól különböző kultúrák megbékélését: „…árnyaltabb világkép szükséges, amelyet bevilágít annak tudata, hogy együtt kell élnünk.” Többek közt a Balkán vagy Ruanda példáit, a gyarmati sorból kikerült és saját identitásukat a nemegyszer keserves szabadságban kereső országok és népcsoportok sorsát ismertetve, a hidegháború utáni világ újrarendeződéseit tárgyalva vázolja fel a világ mai képét Riccardi, különválasztva a látszatot és a mélyben ható valóságot. „A globalizáció nem hoz létre egységes, világméretű és nyugati jellegű civilizációt: vékony kéreg csupán, amely alatt egymástól gyökeresen eltérő világok élnek. (…) Egymástól távoli helyzeteket hozott közelebb egymáshoz. Mindez nem jelenti valamilyen értékrend vagy jogrend általános elfogadását.” A szerző szerint az együttélés civilizációjának fáradságos és rendkívüli türelmet igénylő kimunkálásában fontos feladat jut a spirituális és identitásválságban lévő európai közösségnek, melynek hasznosítania kellene többször megtagadott kereszténységében rejlő erőtartalékait. „Egy »misszió« nélküli Európa végül önmagába roskad” ‒ fogalmaz Riccardi, s egy első hallásra különösnek ható perspektíváról, Eurafrikáról beszél, a két szomszédos kontinens elkerülhetetlen sorsközösségének tudatos vállalásáról és alakításáról. Szolidaritást sürget, amely jól felfogott önérdekből is szükséges, társadalmi, civil kapcsolatok fejlesztését, amelyek megkönnyítik az erőforrások megosztását és a gazdasági támogatások célba juttatását. Nem puszta szólamok Riccardi gondolatai. Példa erre a San’Egidio afrikai szerepvállalása, amikor a polgárháború sújtotta Mozambikban a kilencvenes évek elején közvetítőként léptek fel a marxista kormány és a gerillák között. A gazdasági fejlődésnek induló ország demokratizálódását az újra megtalált állampolgári béke történeteként említi a szerző. A realizmus és a remény metszéspontjában álló gondolkodó józan értékelését és vállalható vízióját olvassuk e könyvben. Tanulságainak életre váltása ‒ lépésről lépésre ‒ valamennyiünk felelőssége. Kezdjük a dialógussal: „A párbeszéd az arra való képesség, hogy szembenézzünk a másikban meglévő különbözőséggel, hogy megpróbáljunk sokrétű viszonyt létrehozni vele, kapcsolatok rendszerét, felfogni a másik érdekeit és irányultságát. A többi, vagyis a jövő már a történelemben rejlő kockázat, amely ellen nincs biztosíték.”
(Andrea Riccardi: Együttélés ‒ Európa Könyvkiadó, 2009)
