Fotó: Bakonyi
„Nem sokkal azután, hogy 2001-ben csatlakoztunk a Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Missziós Mozgalomhoz, meg is született bennünk a vágy, hogy elmenjünk Peruba, a mozgalom szülőhazájába – meséli Gábor és Melinda. – Biztosak voltunk abban, hogy Isten hív minket, mert egyszerre és egymástól függetlenül alakult ki bennünk ez az erős vágy. Persze mihelyst kimondtuk az igent, s örömmel, nyitottsággal válaszoltunk a hívásra, jöttek a nehézségek, amelyek során meg kellett tanulnunk hűségesnek maradni az első elhatározásunkhoz.” Gábor és Melinda annak idején a munkájuk mellett, önkéntesként kezdtek szolgálni a mozgalomban, ám lassanként feladták közgazdász szakmájukat azért, hogy minden idejüket a szegény gyermekeknek szenteljék. Amikor elhatározták, hogy Peruba mennek, még nem voltak meg a gyermekeik. Évekkel később, amikor útra tudtak kelni, Boróka már négy-, Ilona viszont még csak egyéves volt. Velük együtt szelték hát át az óceánt, hogy két és fél évet eltöltsenek Cuzcóban, Peru háromezer-négyszáz méter magasan, az Andokban fekvő városában, amely egykor az inka birodalom fővárosa volt, és ahol a lakosság nagy része még ma is indián eredetű.
Átadják az életüket Istennek
„Egyszerűen csak oda akartuk adni az életünket Istennek – mondja Gábor –, s amikor a hosszú és fárasztó repülőút után megérkeztünk a misszionárius családok lakhelyére, Názáret Városába, minden olyan különleges volt. A hatalmas, csipkés, zöldellő hegycsúcsok, a helyiek arcvonásai, a magashegyi levegő… S azok a családok a föld minden részéről, franciák, olaszok, amerikaiak, kolumbiaiak, venezuelaiak, akik ugyanazért mentek Peruba, mint mi: hogy Istent szolgálják a szegényekben.” Habár évente több mint hárommillió turista látogat el a dél-amerikai országba, meglehet, hogy ottjártukban az inka örökség bűvöletében nem is eszmélnek rá az elképesztő szegénységre. Márpedig Peru az úgynevezett harmadik világ országainak egyike, ahol megszámlálhatatlanul sok ember él tartósan mélyszegénységben. Amikor 1968 augusztusában, egy Ágoston-rendi szerzetesekből álló csoport tagjaként Giovanni Salerno atya megérkezett Peruba, riasztó helyzettel találta szemben magát, s elhatározta, hogy rendelőintézetek alapításába kezd a jelentősebb falvakban, és létrehoz egy kórházat a leprásoknak. Az olasz származású atya már gyermekkora óta a szegények legszegényebbjei között szeretett volna szolgálni. S mivel tudta jól, hogy a harmadik világban nem csupán lelki segítségre lesz szükség, trópusi betegségekre szakosodott orvosi tanulmányokat végzett. Egyszer, amikor egy szülést vezetett le, az édesanya azt mondta, hogy nem tudja felnevelni a gyermekét, ezért Salerno atyára hagyja. Ekkor fogalmazódott meg benne a gondolat: szükség lesz egy mozgalomra.
Odamennek, ahova mások nemigen
Harminc éve, 1986-ban alakult meg a Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái egyházi missziós mozgalom, amely arra hivatott, hogy a harmadik világ szegény, árva, elhagyott és sérült gyermekeiről gondoskodjon, valamint a szegénység sújtotta vidékeken evangelizáljon. Első központja Cuzco városában jött létre, ahova Salerno atya és első segítője, egy fiatal perui házaspár a környékbeli árva és nélkülöző gyermekeket fogadta be. Hamarosan nemcsak a gyerekek, de azok is egyre többen lettek, akik segíteni akartak, s egész életüket a szegény gyermekek szolgálatára szerették volna szentelni. Olyan fiatalok voltak ők, akik vállalták, hogy elmennek oda, ahova mások nemigen, tovább, mint ameddig a kiépített utak vezetnek, hogy megkeressék a legkisebbeket, akikben Krisztust ismerhetik fel. A mozgalom egyik közösségét a papok és a szerzetes testvérek alkotják, akik elsősorban a lelkiekért felelnek, továbbá ötéves koruktól fogadják be a fiúkat, s gondoskodnak róluk a Fiúk Városában, illetve szakmai műhelyeket működtetnek, és elviszik az evangélium örömét a Kordillerák legtávolabbi és legelhagyatottabb falvaiba. Azok a fiatalok, akik egyéves cuzcói tapasztalatszerzésüket követően érzik Isten hívását, hogy papként vagy szerzetesként a harmadik világ szegényeinek szolgái legyenek, a spanyolországi Toledóban található szemináriumban töltenek nyolc évet. Olyanok is vannak közöttük, akik a szemlélődő életet választják. Ők a csend misszionáriusai, akik az imádságnak és a munkának szentelik az életüket, közbenjárnak a misszionáriusokért, és engesztelnek a világért. A szerzetes nővérek a cuzcói Szent Teréz Fészekotthonban a legkisebbeket fogadják be, árva fiúkat és lányokat, egészen ötéves korig, s náluk nevelkednek a nagyobb lányok is. Különösképpen foglalkoznak a súlyos testi és értelmi sérültekkel, valamint a perui Andok magas hegyei között fekvő falvakban is jelen vannak. A mozgalom közösségébe tartoznak a misszionárius családok is, vagyis azok a házaspárok, amelyek gyermekeikkel együtt – évekre vagy akár évtizedekre – elhagyják az otthonukat, hogy a legelesettebbek előtt nyissák meg családjukat. Az apák a Fiúk Városában segédkeznek, az iskolában, ahol mintegy kétszázötven gyermek tanul, s a műhelyekben, ahol a gyerekek szakmát szerezhetnek. Az anyák pedig a lányok közt tevékenykednek, a számukra fenntartott iskolában és műhelyekben, ahol nagyjából háromszázötvenen tanulnak.
Azt adják, amire a legnagyobb szükség van
„Nem humanitárius szervezet vagyunk, nem elsősorban ételt vagy ruhát osztunk – mondja Gábor. – Azt akarjuk adni, amire az embereknek a legnagyobb szükségük van: Jézus Krisztust. Ahhoz ugyanis, hogy emberhez méltó életet élhessünk, fel kell ismernünk, hogy Isten gyermekei vagyunk. A nyomorból való kiemelkedés csakis méltóságunk megélése által lehetséges.”
Gábor és a felesége Peruba érkezve megismerkedett a többi misszionárius családdal, és bekapcsolódtak a közösség programjaiba. Ezek a napi szentmise, szentségimádás, rózsafüzér és zsolozsma, valamint a nap nagy részét kitevő munka. Melinda például a lányok iskolájában, a raktárban dolgozott, s amellett, hogy a szakmai műhelyekben is segített, hittant, testnevelést és földművelést tanított, valamint a tanulók családját látogatta, s közöttük szolgált. „A legbensőségesebb találkozások sokszor az egyszerű, alázatos munkák közben történtek meg, mint a közös takarítás vagy mosogatás – mondja. – Ezek a családok rendszerint sötét lukakban élnek, s a becsöpögő esővíztől nedves matracokon alszanak. Többségük csonka család, amelyben az anyáé a családfenntartás feladata, mert az apa elhagyta őket, vagy egyszerűen alkoholista.” Jellemző a gyermekmunka, sőt a gyermekrabszolgaság is. Van, hogy a szülők eladják a gyerekeket, akik a kokacserje-ültetvényekre vagy az aranybányákba kerülnek. Ha pedig mégsem, elképesztő szegénységben nőnek fel.
Hogy Isten dolgozzon a gyerekekben
Gábor egy történetet mesél: „Az egyik gyerek édesanyja, egy egyszerű, írástudatlan, közvetlen asszony, buszon utazott, s valaki a kezébe nyomott egy hatalmas csomagot, hogy mamita, mamita, vigye már el a következő állomásig, ott majd átveszik! Drog volt benne, s mivel épp rendőrök vizsgálták át a buszt, az anya börtönbe került, a gyerek és három testvére pedig a mozgalom házaiba, az édesapjuk ugyanis már meghalt. Az ilyen történések komoly megrázkódtatást jelentenek a gyerekeknek. Valójában nem mi vagyunk azok, akik segítünk rajtuk, hiszen a legmélyebb sebeket a maga titokzatos módján egyedül Isten gyógyíthatja be. Ezek a gyerekek megérezték azt a sajátos légkört, amely a közösségeinkben jellemző – mondja Gábor. – Szinte tapintható ott az életszentség, s ez az, ami segít nekik. A legfontosabb, hogy maga Isten dolgozzon ezekben a gyerekekben. Számunkra is felemelő volt ott helyben megélni a mozgalom lelkiségét, és jó volt látni, hogy saját gyermekeink is ebben a légkörben élnek.” Boróka és kishúga a különféle országokból érkező misszionáriusok gyermekei és a befogadott perui gyerekek között nevelkedtek. „Sokkal hamarabb megtanulták a nyelvet, és talán sokkal könnyebben be is illeszkedtek, mint mi – meséli az édesanyjuk. – Gazdagabbak lettek a többi gyermekkel való együttléttől, s örülünk, hogy találkoztak a legszegényebbek életével.”
Meglátják bennük Jézust
Gáborék néhány hónapja hazatértek Magyarországra, s jelenleg egy másik magyar család él Peruban, hogy később visszatérve felkészültebben szolgálhassanak itthon. A Harmadik Világ Szegényeinek Szolgái Missziós Mozgalom, melynek több mint százötven misszionáriusa mintegy ezerötszáz gyermeket szolgál a közösség iskoláiban, étkezőiben, orvosi rendelőiben és szakmai műhelyeiben, Dél-Amerika egyes országai (Peru, Mexikó és Kuba) mellett jelen van hazánkban is. 1999-ben nyílt meg kicsiny központja Budapesten, a VIII. kerületben, ahol a környékbeli, jellemzően cigány származású gyerekekkel, egyelőre fiúkkal foglalkoznak. Annak idején az esztergomi ferences diákok imádkoztak azért, hogy idehaza is elinduljon a mozgalom, majd meghívták az alapító atyát Magyarországra. Egy józsefvárosi apró lakásból indult minden, s azóta is több cigány gyermek tölti az iskola utáni időt a Magyarok Nagyasszonya Központban. Ebédelnek, imádkoznak, hittant tanulnak, játszanak, barkácsolnak, táboroznak vagy épp kirándulnak, s közben élik a mozgalom sajátos lelkiségét. Vasárnap pedig misére mennek, ministrálnak, és már saját kápolnájuk is van, az Oltáriszentséggel. Az évek során többen szakmát szereztek, leérettségiztek, s el is helyezkedtek. Az egyik cigány fiú pedig az érettségit követően Peruba ment, hogy az ottani szegény gyerekek szolgálatával hálálja meg mindazt, amit itthon a mozgalom által kapott. „A legfontosabb, hogy meglássuk a gyerekekben Krisztust – vallja Gábor –, merthogy mi, misszionáriusok voltaképp a bennük jelen lévő Istent szolgáljuk.
