Mint említette, különösen fontos és örömteli az Ön számára, hogy beszélhetett ezen a rendezvényen. Miért érezte ezt lényegesnek?
– A katolikus egyházban a válás nagyon sokáig tabutéma volt, miközben a házasságok felbomlása a keresztény közösségekben is sok embert érint, olyanokat, akik segítséget, megértést és útmutatást várnak. Persze korábban is voltak papok, akik az elváltak pasztorálását fontos feladatnak érezték. Ferenc pápa a tavalyi szinóduson is részletesen foglalkozott az elváltakat érintő kérdésekkel, még több lelkivezetőt ösztönözve arra, hogy merjenek bátran az elváltak mellé állni. Ugyanakkor a házastársukat ily módon elveszítők még mindig nagyon szégyellik életállapotukat és a velük történteket. Szenvednek, és nem beszélnek a fájdalmaikról, az egyházban pedig nem mindenütt fogadják el őket.
Miért olyan nehéz irgalmasnak lennünk az elváltakhoz?
– Több oka is van ennek. Gyakran csakugyan zavar bennünket, hogy az Atya mindenkivel irgalmas. Elvárnánk, hogy minket, „jókat” jobban szeressen. Sokszor úgy érezzük, ha lemondunk arról, hogy ítélkezzünk a másik felett, akkor elveszítjük az erkölcsi fölényünket. Ezt pedig nem akarjuk.
Gyakorta úgy védjük a házasság szentségét – amelyet kell is védenünk –, hogy közben kirekesztjük az elváltakat. Nem szeretjük, ha a mi jó kis nyájunkat megfertőzi egy eltévedt bárány. A válás természetesen rossz, és arra kell törekedni, hogy a házasságokat, amelyek még megmenthetők, megmentsük. Ám ha már megtörtént a baj, akkor nem az a megoldás, hogy aki eleve kitaszítottnak érzi magát, azt még kijjebb rekesztjük.
Problémának látom azt is, hogy miközben oktatni akarjuk, végül kioktatjuk a bajban lévőt. Isten nem szab feltételeket, mi azonban a közösségünkben akkor adnánk helyet a széttört életű embertársunknak, ha előbb rendezi a dolgait. Pedig Jézus megelőző szeretete tesz képessé változtatásra. Amíg mi magunk föl nem ismertük, hogy rászorulunk Isten irgalmára, addig nem tudunk hitelesen szólni az elesetteknek a reményről.
Hogyan lehet a bizalomról és az irgalmas Istenről beszélni egy olyan embernek, akinek a válás során éppen a bizalma ingott meg: a házastársában, önmagában, az álmaiban, és valószínűleg Istenben is, vagyis mindenben?
– A bizalomvesztésnek egy elvált ember esetében sokszor valós oka van. Legtöbbször valóban el- és magára hagyták, és az egyházban is olyan megjegyzéseket hall, amelyek még inkább megnyirbálják az önbizalmát. Ugyanakkor az is igaz, hogy ebben az élethelyzetben az ember a sebzettsége miatt sokszor annak sem hisz, aki őszintén segíteni akar. Ilyen lelkiállapotba egyébként nemcsak az elváltak kerülhetnek, hanem bárki, akit nagy veszteség ér. A szenvedésben mindig fölmerül a kérdés: Hol van most Isten? Miért engedi meg ezt? Ennek hallatán sok esetben úrrá lesz rajtunk egyfajta keresztény görcs, amely arra késztet bennünket, hogy védelembe vegyük Istent. Ő azonban nem szorul rá erre. A fájdalomtól letaglózott ember szívéhez pedig éppen nem az istenérvek sorolásával kerülünk közelebb, hanem ha elfogadjuk őt az indulataival és elkeseredésével, amit a veszteség vált ki. Egyszer egy édesanyával beszélgettem, aki elmondta, hogy a nagyobbik gyermeke épphogy elmúlt egyéves, a kisebbikkel pedig várandós volt, amikor meghalt a férje. Néhány nappal a temetés után, immár özvegyen szülte meg a gyermekét. Egy ferences atya ezt mondta neki: Ha most elfordulsz Istentől, akkor én azt teljesen megértem. Az anyuka így válaszolt: Atya, hová is fordulhatnék máshová, mint Istenhez? Talán a szerzetes megértő szeretetéről tanúskodó mondata is kellett ahhoz, hogy az asszony kimondhassa ezt.
Az AVE-kurzuson milyen kérdésekkel foglalkoznak?
– Az önértékeléssel, a megbocsátással, a gyerekneveléssel, a volt házastárssal való kapcsolattartás nehézségeivel, az apás hétvégékkel kapcsolatban felszínre kerülő problémákkal. Általában mindenki azzal a meggyőződéssel jön el közénk, hogy az ő fájdalma a legnagyobb. És többnyire azzal a felismeréssel távozik, hogy ez nem igaz. Viszonylagossá válik a kín, ha körülnézünk a világban. Természetesen az elváltak nem lesznek boldogabbak attól, ha látják, hogy másnak is rossz, vagy még rosszabb, mint nekik. De megtanulhatják másképp látni a saját veszteségüket. Mi nem oldjuk meg senkinek a gondjait, de segítünk megnyílni a reménységre. Ez a kinyílás és remény sokféle módon megnyilvánulhat. Vannak, akiknek a külsején is látni az átalakulást: elkezdenek törődni magukkal, újra tudnak mosolyogni. Pedig a körülményeik nem változtak, s ami addig fájt nekik, az ugyanúgy fáj, csak éppen a lélek kezd megerősödni, és ennek látható jelei is vannak. A hétvégék során fölismerik, hogy értékesek, nem eldobhatók, nem selejtesek. Elkezdik másképp nézni a helyzetüket, célokat keresnek. Amikor szükségesnek látjuk, előfordul, hogy valakit szakemberhez irányítunk. De a legtöbb jelentkezőnek nincs szüksége pszichológusra. Arra azonban igen, hogy felszínre kerüljenek a problémái, hogy bátran szembe tudjon nézni velük. Sokszor „csak” ez hiányzik ahhoz, hogy Isten gyógyítani tudja a sebeket. A legfontosabb, hogy ebben a közegben senki sem ítélkezik. Senki nem keresi a hibást. Nem kutatjuk, hogy az elhagyott fél mit rontott el a házasságában. Ha ő maga képes ezt kimondani, meghallgatjuk, de nem azért vagyunk, hogy ezt firtassuk.
A nagy fájdalomra nem mindenki reagál egyformán. Egy új, addig ismeretlen élethelyzetben új szerepeket is fölvehetünk…
– Egy veszteséget követően mindenki fölvesz valamilyen álarcot. Van, aki elbújik a hős, erős szülő maszkja mögé. Nem sír, nem panaszkodik, nem beszél a történtekről, úgy megy tovább, mintha mi sem történt volna. Észre sem veszi, hogy nem erős, inkább csak kemény. De létezik egy másik álarc is: a mártíré. Ő viszont lépten-nyomon csak a fájdalmáról beszél. Ő az, akit nem ért meg senki, akinek az egész világ az ellensége, akinél nincs nyomorultabb a földön. Amikor az ilyen anyákról beszélek a csoportban, mindig elmondom, hogy vigyázzunk, mert a mártírokat csak az oroszlánok szerették. Ilyenkor sokan elnevetik magukat. És ez általában önkritikával fűszerezett, de felszabadító nevetés.
Általában kik jelentkeznek az AVE-hétvégékre?
– Többségében nők, de férfiak is jönnek. Az özvegyek is megtalálnak bennünket. Ők kicsit kilógnak a sorból, hiszen az ő esetükben legtöbbször a házastársi szeretet nem sérült. De a hétköznapok szintjén ugyanazzal küzdenek, mint az elváltak. Mégis, elsősorban azoknak szervezzük ezeket a hétvégéket, akiknek a házasságuk felbomlása okoz fájdalmat, és akiknek a sebe még friss. Időnként bekopognak olyanok is, akik már hat-nyolc évvel korábban maradtak magukra. Ha tudjuk, elfogadjuk a jelentkezésüket, mert gyakorta kiderül, hogy beleragadtak a keserűségbe, az önsajnálatba, a vádaskodásba. Vagyis: szükségük van a gyógyulásra.
A kurzus három egymást követő alkalmat jelent. Ha valaki úgy érzi, többször is szívesen menne, megteheti?
– A három, egymásra épülő tematikus hétvégén csak egyszer lehet részt venni. De havonta találkozhatnak egymással a nyitott alkalmakon, amin bárki részt vehet, aki elvált, egyedülálló szülő. Egy levelezőlista révén tudunk programokat szervezni, segíteni a másikon. Mi, szervezők, ha hívnak bennünket, vidékre is szívesen megyünk. De csak akkor, ha látjuk, hogy az adott településen van olyan közeg, amelynek szívügye az elváltak sorsa. Hiszen ezeket az embereket a közösségnek kell majd megtartania. Pécsre például Udvardy György püspök úr hívott meg bennünket. Szegedre vagy Kecskemétre a családpasztorációs csoport. Őszre az újraházasodottaknak is tervezünk tematikus hétvégéket, hiszen nekik is vannak kérdéseik, nehézségeik. Mindezt megtalálják az érintettek az avelap.hu oldalon.
Nem titok, hogy Ön is érintett, hiszen szintén elvált. Beszélne a saját tapasztalatairól?
– Nem voltam még harmincéves, amikor három gyerekkel egyedül maradtam, ráadásul külföldön. Az én történetemben az a fontos, amire a válásom ráébresztett. Vallásos családból származom. Együtt imádkoztunk, templomba jártunk. Kislányként már ministráltam. A szentélyben állva sokszor éreztem Isten jelenlétét. Szabályosnak és jónak éreztem magam, akár a tékozló fiú bátyja. Később megismertem a karizmatikus megújulást, s ettől a találkozástól még inkább azt gondoltam: jó keresztény vagyok, akinek élő a hite. Úgy éreztem, mindent elrendeztem magam körül, mindennek megvolt a maga polca: munkának, családnak, Istennek. Ezek a polcok aztán egy szempillantás alatt megsemmisültek, amikor a férjem elhagyott. Minden összeomlott, és azt éreztem, a magam erejéből csak a padlón tudok feküdni. Ekkor tapasztaltam meg, hogy mit jelent minden bizalmamat és reménységemet az Istenbe vetni. Az akkori közösségem tagjainak személyes szeretete sokat segített. Végighallgatták a történetemet akár huszadjára is, sírhattam a vállukon, jelen voltak a számomra. De nagyon kapaszkodtam Jézusba is, hiszen tudtam, hogy nélküle képtelen leszek magamra találni, nem fogom tudni felnevelni a gyerekeimet. Talpra álltam. De fontosnak érzem elmondani, hogy ha valaki kilábal egy ilyen helyzetből, ne akarja ismét a tékozló fiú bátyjának életét élni, amely szépen elrendezett, szabályokat követő, ám nélkülözi az Isten közelségéből fakadó örömöt. Mert nem arra visz az út.
