A program – mint Osztie Zoltán, a KÉSZ elnöke hangsúlyozta – kapcsolódik a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia 2009 szeptemberében kiadott körleveléhez, amelyben a püspökök felhívták a figyelmet az egyre terjedő újpogányság veszélyeire. Tíz előadás időrendben tekinti át a magyarság kereszténységhez fűződő – régészeti leleteken, történelmi tényeken, kulturális és társadalmi jelenségeken nyugvó – elválaszthatatlan összetartozását. A KÉSZ helyi szervezetei ezek közül hívnak meg egy vagy több előadást, amelyeket a szakterületek legjobb, elismert hazai kutatói és tudósai tartanak. Február 6-án, Budapesten – mintegy bemutatóul – mind a tíz előadás elhangzott. Aki végighallgatja ezeket, úgy érzi, színvonalas egyetemi kurzuson vesz részt, s a reményteli jövőbe tekintéshez is szellemi és lelki segítséget kap. Jelen volt-e a kereszténység a Kárpát-medencében a magyarok bejövetele előtt? Ezt a kérdést tette fel Vida Tivadar régész, az ELTE docense. Pannóniában – a Dunántúlon – ez nyilvánvaló, hiszen 476-ig ez a terület a Nyugatrómai Birodalomhoz tartozott. De utána maradtak-e itt keresztények? Az ásatások, az épületek nyomai és a fellelt tárgyak azt bizonyítják, a kora középkorban, tehát Krisztus után 476 és 896, a honfoglalás közötti időben keresztény közösségek templomokat, kultuszhelyeket építettek, illetve jelenlétükről tanúskodnak a temetkezési szokások. A nagyközönség számára az ásatások és leletek aligha ismertek: nem mintha a régészek és tudósok eltitkolnák ezeket, sokkal inkább azért – teszi hozzá a tudósító -, mert a mai közgondolkodásban a múlt tárgyilagos ismerete érdektelen. Ezzel magyarázható, hogy annyi felszínes, tudományosan megalapozatlan ideológiai frázis és tévtan kap nyilvánosságot manapság. A kutatók, professzorok éppen ezt szeretnék ellensúlyozni. Vajon ismert-e mindenki előtt az óbudai gázgyár területén feltárt kettős bazilika? És az ötödik századi tokodi keresztény közösség nyoma? Később, az avarok idején a Keszthely környéki háromkaréjos bazilika? Majd a Karoling-korban a zalavári épületegyüttes? De nemcsak Pannóniában, hanem az Alföldön is megtalálták a gepidák idején a keresztény nyomokat, amelyek elsősorban bizánci hatást mutatnak. Azzal együtt, hogy az egész területen a keresztény és a természeti vallási emlékek együttesen fordulnak elő. Ezt a kettősséget vizsgálta Bollók Ádám, az MTA Régészeti Intézetének munkatársa Pogányság és kereszténység között: a Kárpát-medence a honfoglalás korában című előadásában. Megállapította, hogy a magyarság 890 és 970 között került szorosabb kapcsolatba a kereszténységgel, bár már a Kárpát-medencébe érkezésük előtt találkoztak vele. A leletek a pogányság és kereszténység együttes jelenlétéről tanúskodnak. A magyarság – a föllelhető írásos emlékek és a sírleletek alapján – türelmes, megértő volt a vallási hatásokkal szemben. A kutató ugyanakkor hangsúlyozta: ebben a kezdeti korban a magyarok – több missziós kísérlet után, részben megkeresztelkedve – dogmatikai szempontból még nem tekinthetők keresztényeknek. Érdekes tényre világított rá Tóth Endre régész, a Nemzeti Múzeum Könyvtárának igazgatója. A keresztény királyság megalapításával kapcsolatban kiemelte, hogy a királlyá válásra egyházi esemény keretében került sor, s ennek lényegi mozzanata az uralkodó felkenése volt. A koronázási jelvények átadása – korona, jogar, országalma és palást – a szertartás egyik mozzanata. Egyébként ebben az időben, Szent István korában csak a legjelentősebb európai uralkodókat kenték fel, így az angol, a francia, a német és a burgundiai királyt. Ennek fényében értékelhető a magyar király méltósága. Érdekesség: az utolsó magyar királyt, IV. Károlyt is felkenték 1916-ban. A koronázási jelvényeket majd a tizenkettedik században gyűjtötték össze – azokat a tárgyakat, amelyek Szent István személyéhez kötődtek. Tóth Endre – és a tudomány – szerint az Asztrik-féle koronahozás vitatott kérdés. A korona pedig annak Szent Istvánhoz köthető része miatt vált szentté 1083, István oltárra emelése után. Szent István-i örökségünkről beszélt Miskei Antal, az Esterházy Károly Főiskola docense. Első szent királyunk életművének megértéséhez tájékozottnak kell lennünk a kor nemzetközi politikai-hatalmi viszonyaiban, s ezzel összefüggésben vizsgálható a kor belpolitikája. A királykoronázásra 1000. december 25-én Esztergomban került sor, Nagy Károly – a Karoling-birodalom megteremtője – koronázásának éppen kétszáz éves évfordulóján. Egyházszervezeti szempontból jelentős dátum 1001 húsvétja, amikor is az esztergomi püspökség érseki rangot kapott Ravennában, s ezzel a magyar egyház – egyházjogi szempontból – kiszakadt a német fennhatóság alól. A Szent István-i állam kezdetben a Dunántúlra és a Felvidék nyugati részére terjedt ki, s lassanként hódította meg a többi területet. Megint csak nagy érdeklődésre számot tartó előadást tartott Barna Gábor vallástörténész, a József Attila Tudományegyetem tanszékvezető tanára. Szűz Mária magyarországi tiszteletével kapcsolatban feltette a kérdést: a pogány szakralitás emlékei hogyan lettek kereszténnyé? Volt-e Szűz Máriának pogány „eredete”, amit aztán a kereszténység inkulturált? Rámutatott: a keresztény kultúra szentelte meg a magyar szókincs néhány kereszténység előtti elemét, így például az Isten, áld, búcsú szavainkat. A középkori magyar alapítású szerzetesrend történetéről Bátor Botond pálos tartományfőnök tartott előadást. A tizenharmadik századtól – a történelmi dokumentumok fényében – érdekfeszítően mutatta be a remeteség gyökereit, majd annak hazai megjelenését, lelkiségét, s a pálos rend sok évszázados históriáját, amelyben felismerhetők az egyes magyar sorsalakulások. A török hódoltság idejéig mintegy száz kolostor működött az ország területén, néhánynak a romjai még ma is föllelhetők. Fogalmi tisztázó előadást tartott Hegedűs András, az esztergomi Prímási Levéltár igazgatója. Többek között megállapította: a történelemnek – s ezt jelzi a keresztény történelemszemlélet – van célja és értelme. Ugyanakkor ma sokan írnak a múltról, az elemi kritikai és forráskritikai tárgyilagosság nélkül. Ez csak arra jó felszínes tudásra fogékony korunkban, hogy különféle történelmi mítoszokat gyártsanak, s ezeket tudományos tényekként igyekezzenek elfogadtatni. Lélektani háttere a huszadik századi pesszimizmusra adott érzelmi reakció. A kutató felhívta a figyelmet: a tévtanokkal azért szükséges a tudománynak foglalkoznia, hogy nemzetünk ne meneküljön álomvilágba. A Vagantes Trió – mintegy illusztrációként – a kereszténység és a magyarság kapcsolatát mutatta be az énekelt magyar költészetben. A Korányi Alapítvány szakértői, Gilly Gyula és Szilvácsku Zsolt előadásában a jelenbe érkezett. Azt vizsgálták, hogyan építhető újjá hazánk emberközpontú politikával. A politikai gondolkodás ma rövid távú és kizárólag pénzügyi jellegű, s a hatalom háttérbe szorítja az átfogó gondolkodást. Pusztuló folyamatok rabságában élünk, s ennek magvában a közbizalom hiánya áll. A rövid távú és pénzügyi gondolkodást fel kell váltania a közcélú, emberközpontú, értékalapú gondolkodásnak, amit az hitelesít, ha a nézetek nem merülnek ki frázisokban, hanem meg is valósulnak. Konkrét példán bemutatva: a társadalombiztosítást a „reformcsoportok – a kassza ellophatósága érdekében – üzleti, pénzközpontú egészségbiztosítássá” kívánják formálni, amikor pedig szolidaritásalapú társadalmi egészségbiztosításra lenne szükség. Szíjártó István irodalomtörténész, egyetemi docens a tradicionalizmus és liberalizmus fogalompár értelmezését adta esszéisztikus előadásában. Megállapította: a vélemények szabadsága önmagában nem érték. A tömegkommunikációt nagy felelősség terheli a kiérleletlenségük ellenére is nagy nyilvánosságot kapó gondolatok miatt. Említette: a közszereplők folytonosan demokratikus egyenlőségre hivatkoznak. Ez valójában az emberek félrevezetésére szolgál. A nemzetközi hatások közt megemlítette: Magyarországnak már kétmegyényi területe idegen kézben van. Megmaradásunk egyik feltétele, ha az embereket, a családi életet nem engedjük idegen gondolatokba öltöztetni „fennkölten züllő hazánkban”. Szent Ágostont idézte: erkölcs nélkül az állam nem más, mint egy rablóbanda. A válság – amelyben élünk – ugyanakkor lehetőséget is teremt önmagunk megújítására. A magyarság, amely a huszadik századot elveszítette, a huszonegyedik században nyerje meg magát – összegezte. Ehhez kapcsolódva zárszavában úgy fogalmazott: az előadás-sorozatnak is az a célja, hogy „a magyar lélek szárnyait lendületbe hozza”.
