Édesanyám igyekezett már kiskoromban istenhitre, szeretetre nevelni. Hatodikos koromban éreztem, hogy nekem más életpályára van meghívásom, mint a többieknek. A falunkból két lány az Isteni Szeretet Leányai Társulatának jelöltjeként szabadságra hazajőve csodálatos dolgokat mesélt a zárdai életről. Nyolcadikos koromban közöltem édesanyámmal, hogy én is apáca szeretnék lenni” – meséli szerzetesi meghívását Molnár Ilona Domitilla nővér. Családja úgy döntött, hogy magyar zárdába lépjen be. 1943 húsvétján elküldte a felvételt kérő levelet, és májusban már meg is érkezett a válasz a zárdából, hogy szeptember 1-jén beköltözhet. De az akkori háborús időkben sok nehézségbe ütközött, mire megszerezték az útlevelet, majd a vízumot, így csak 1943. november 25-én tudtak útra kelni édesanyjával és sógorával. Nyitráról tizennégy órás vonatút után este 8 órakor érkeztek meg a budapesti tartományi házba. „Csöngettünk, a portás nővér nyitott kaput, kérdezte, mi járatban vagyunk. Én mondtam, hogy apácának jöttem. A jelöltmesternő fölvitt a nappaliba. A bemutatkozás és vacsora után a kápolnában a tabernákulum elé térdeltünk, ahol már csak az örökmécses világított. A mélységes csendben olyan belső béke szállt a lelkembe, éreztem, Jézus és én… Éreztem, ez lesz az én utam… Közeledett az advent, melyet olyan bensőségesen éltünk át, hogy szinte meghatározta egész szerzetesi életemet” – emlékszik a zárdai élet kezdetére Domitilla nővér. Ekkor még javában tartott a háború, házuk belövést kapott, az ablakok betörtek, így az alagsorban rendezkedtek be. 1945. november 21-én megtörtént a beöltözés, és a nővér megkezdte a kétéves noviciátust. 1947-ben tette le az első fogadalmat. Amikor már hallani lehetett a szerzetesek elhurcolásáról, a tartományfőnöknő felkészítette őket, így a legszükségesebbeket összecsomagolták. 1950. augusztus 14-ről 15-re virradó éjjel hat teherautó állt meg a svábhegyi tartományi ház udvarán, és nyolcvan szerzetesnőnek kellett akkor elhagynia a rendházat. „Az ávósok becsöngettek, az időseknek segítettünk öltözködni, a betegeket fotelokban vittük le a lépcsőn a teherautókhoz. Nagyboldogasszony ünnepének hajnalán négy óra körül érkeztünk a máriabesnyői Salvator-nővérek intézetébe. Megható fogadtatásban volt részünk, a helyi főnöknő a kápolnába vezetett, a nővérek sorfalat álltak, és Mária-éneket énekeltek. Az elhelyezkedés nem volt könnyű, húszan-huszonöten aludtunk egy-egy szobában, a földre terített szalmán. Az élelem is kevés volt. De mi, fiatalok sokat viccelődtünk, mindenki jókedvűen fogta fel a helyzetet, mert az volt a köztudatban, hogy ez nem tarthat sokáig. Vizet csak este tizenegytől hajnali háromig kapott a rendház, ilyenkor iváshoz, mosakodáshoz eltettünk belőle. A házat nem hagyhattuk el, így az imádságra, elmélkedésre sok idő maradt, rendszeresen részt vettünk szentmisén. Egy kalocsai nővér mindennap énekórát tartott az udvaron, a kert gyönyörűen virított, mert a legtöbben szabadidejükben söpörtek, gondozták a virágokat.” Több alkalommal megjelentek náluk a hatóság emberei. Arra akarták rávenni a szerzetesnőket, hogy hagyják el önként a házat. Minden hízelgő felajánlás ellenére – munkahelyet, lakást ígértek számukra – senki nem írta alá a papírt. Végül a szerzetesi ruhát le kellett vetniük, és mindenki mehetett, amerre látott. „Szeptembertől a veszprémi szemináriumba küldött a tartományfőnöknő konyhai munkára, ahol a mi nővéreink vezették a háztartást. Itt 1952 februárjában újra átéltem egy feloszlatást. Éjszaka megjelentek az ávósok, hívatták az elöljárókat, és közölték, hogy a mai nappal a szeminárium megszűnik. Két elöljárót és három kispapot magukkal vittek, mindenkinek el kellett hagynia az épületet… De ha Isten becsuk egy ajtót, akkor kinyit egy másikat: ezután egy négygyerekes családhoz kerültem, ahol egy hat hónapos kisbabára kellett vigyáznom. Naponta eljártam szentmisére, a gyerekekkel megszerettük egymást. Pár hónap elteltével az anyuka azzal jött haza, hogy a hivatalban a főnöke hívatta: te apácát rejtegetsz? – Ő egy rokon, segítségre volt szükségem, hogy apáca-e, nem kérdeztem – adta meg a kitérő választ az anyuka. Hazajövet a postamesternő is megállította, és bizalmasan közölte vele: mindenki tudja, hogy apáca van nálad, a leveleit felbontják” – idézi föl a szomorú emlékeket Domitilla nővér. Az anyuka megijedt, és arra kérte őt, hogy csak vasárnap menjen templomba. A vallásos témájú könyveket és a szerzetesi ruhát egy ismerősénél rejtették el. De a Jézussal való rendszeres találkozás hiánya üressé tette a nővér napjait, nehezen viselte a lelki megpróbáltatást. „Eljöttem a családtól a főnöknőm tanácsára, aki egy ferences nővérrel lakott valakinél egy lakás előszobájában. Magukhoz vettek, két hokedli közt egy matracon volt az ágyam. Segédraktárosnak nem vettek fel, de segítséggel megtanultam varrni, és két évig a Szolidaritás Szövetkezetnek dolgoztam.” Domitilla nővér életében ezután következtek az izgalmak. A veszprémi szeminárium egykori gondnoka hívására 1955 tavaszától házvezetőnő lett a lajoskomáromi plébánián. Szerényen, csendesen éltek, a plébános próbálta megszervezni az egyházközség életét. Karácsonykor szentcsalád-járással tették változatossá az ünnepi készülődést. „Egy este hazatérve, három fiatalember állt a plébánia kapujában. Kérdőre vontak: ki vagyok, és mit keresek itt? Az ÁVH-tól jöttek, házkutatást tartottak, a plébánost letartóztatták és elvitték. Másnap reggel átmentem rorátéra, a templom bejáratánál két idegen közölte velem, a roráté meg lesz tartva, az éjszaka történtekről nem beszélhetek senkinek” – meséli a megfélemlítési kísérletet a nővér. Kétévi börtönbüntetésének letöltése után az atya a Kaposvár melletti Toponárra került, ahová a nővér követte, majd a sok hittanos miatt újból elhelyezték, ezúttal Öreglakra. 1964-ben a rend szervezésében lehetősége adódott egy évre kiutazni Rómába. Meghívólevél, útlevél, vízum, orvosi igazolás… Sok izgalom várt még rá, mire vonatra szállhatott. „Egyik nap »vendégeim« érkeztek, akik részletesen kikérdeztek utazásom minden mozzanatáról, én mindent elmondtam nekik. Egy év elteltével hazaindultam, de már a vonaton a bőröndjeimet kipakoltatták, a nálam lévő egyházi könyveket elvették. Visszaérkezve Öreglakra, pár hónap múlva idézést kaptam a kaposvári rendőrségre, ahol egész délelőtt részletesen kifaggattak, majd délután jött a beszervezési kísérlet. Elmondták, hogy ők nagylelkűek voltak, útlevelet adtak nekem, hogy ilyen szép dolgokat lássak, és az egészségem is rendbe jöjjön. Nem kérnek nagy dolgot, az általuk megnevezett embereket föl kellene keresnem, a megadott kérdéseket föltenni, és ha hű vagyok a népköztársasághoz, akkor ezt a csekélységet biztosan meg is teszem. Ők hálából a Riviérán vagy a görög tengerparton biztosítanak nekem pihenést. Azt válaszoltam: Uraim, ehhez önöknek megvannak az eszközeik, én erre alkalmatlan vagyok, és nem is vállalkozom. Szeretnék nyugodt lelkiismerettel lefeküdni és felkelni. Tovább erősködtek: nézze Ilona, magának tálcán kínáltuk a jót, ki akartuk emelni abból a klerikális légkörből, ahol csak kihasználják. – Nagyon köszönöm – válaszoltam – engem nem használ ki senki, én magam osztom be a munkámat, a lelki dolgaimba nem szól bele senki. – Mi jót akartunk, meg akartuk magát menteni egy bírói ítélettől, mert ha nem tudná, félrevezette a hatóságot. És a törvény ezt szigorúan bünteti” – idézi a kínos beszélgetés részleteit a nővér. A történetnek még nem volt vége, két hónap után újra meg kellett jelennie a rendőrségen. Újra megpróbálkoztak beszervezésével. Faggatták a római útról, kikkel találkozott, a plébános mikor, hová megy, kik jönnek hozzá, a nővér kivel találkozik… Nem volt könnyű kitartania, de Szűz Máriához fohászkodva sikerült… Bírói ítéletet nem hoztak ellene, de az útlevelét bevonták. „Tavasszal a vámhivatalnál visszaadták a könyveimet, majd rövidesen Pápára kerültünk, ahol titokban néha találkozhattam a nővérekkel. Ez már a hetvenes évek vége felé volt. Ezek a találkozók lélekben engem is megerősítettek, hogy amíg Istennel és elöljárómmal megvan a kapcsolat, addig a hivatásom soha nem kerül veszélybe…” Majd jött a rendszerváltozás. „Az Úr Jézus újra hívott, szinte minden akadályt elgördített az utamból. 1994 augusztusában beköltöztem a Viola utcai tartományi házba. Boldogan, örömmel rendeztük be jövendő otthonunkat. Az elöljáróm megbízásából a háztartás vezetését és a kert gondozását a mai napig is végzem. Amíg a jó Isten erőt ad, mindent megteszek Isten dicsőségére. Mindennap hálát adok Istennek a közösségemért, az idő lejártával várom az égi behívót. Isten a benne bízókat megvédelmezi” – fejezi be kalandos élettörténetét a nyolcvankét éves Molnár Ilona M. Domitilla nővér.
