Gyakran elvadult, emberkerülő férfiaknak látjuk őket, akik az enyhe szellőben rejtező Isten igéit dörgedelemként vágják a nép közé. Ha e képhez – akár csak titkon is – ragaszkodunk, épp csak a lényegtől sodródunk el. Mert a prófétai szó a csend mélyén fogan. A mindenfelé Isten nyomait látó szemlélődés jelenlétében. S ha ebben gyökerezik, mire testet ölt, lehet már simogató vagy nyersen kritikus, semmi nem téríti el a lényeg közeléből. A próféta a lélek embere. S a Lélek embere. A napjainkban is sokszor hiányzó láncszem Isten és ember között. Aki vezet, majd a kellő időben elengedi kezünket, hogy botorkálások, tévedések, zuhanások után, közvetítők nélkül végre Istenben térjünk magunkhoz. Próféta is volt Halász Piusz ciszterci szerzetes, aki száz esztendeje, 1909. december 19-én lett szemlélője a földi világnak. Pécsett született, ott járt iskolába, és a város ciszterciek vezette gimnáziumában érettségizett 1928-ban. Ugyanebben az évben belépett Szent Benedek e követőinek sorába. Tanulmányait Budapesten és Rómában végezte, és természetesen Zircen, ahol aztán főiskolai tanárként, prefektusként és könyvtárosként is szolgálta közösségét. Aki a friss kútvíz reményében mind mélyebbre ás, munka közben letűnt korok hordalékát is kiforgatja a földből. Ha nem is ítélkezik fölötte, de megnevezi, amit talált. S tovább közelít a forráshoz. „Oly sok a torzítás, szűkítés, elstilizálás, ami a kegyelmi indításokat éri. Van humanista katolicizmus, van barokk katolicizmus, van feudális katolicizmus, csak a katolikus katolicizmus oly kevés. Van papos magatartás, professzoros magatartás, laikus magatartás, püspöki magatartás, csak oly ritka a minden póztól független és mindenben egyformán megnyilatkozó, üde, egyszerű, természetes, istengyermeki magatartás.” Halász Piusz – nemegyszer nyersen, de hittel – megmondta véleményét a kereszténynek mondott életről, az egyházról, vagy amikor azt tapasztalta, hogy rendjének XX. századi tagjai olykor csak tisztes távolból, jócskán berendezkedve követik Krisztus nyomát, messzire kanyarodva a forrástól. Ennek életadó üdeségét, s vele az Isten közelét kereste – akkor is, amikor tizenegy társával Zircről Borsod-pusztára költözött, ahol a rendi vezetés engedélyével a benedeki regula eredeti szellemét akarták újra életre váltani, engedmények nélkül. Imádkozva és dolgozva. A kezdeményezés külső-belső feltételeinek nehézségei, a napirend rendkívüli szigorúsága és nem utolsósorban a kommunizmus beköszönte vetettek véget e „szent kísérletnek”. Piusz atya – egyik társával – Csatkára került plébánosnak, s a szemlélődő szerzetest a hétköznapok lelkipásztorává érlelték találkozásai. Istent kereste, s útközben rátalált az emberre is. A magányból tudott közelébe lépni, és Istennel közös hallgatásaiból fakadtak szavai, melyekkel a lelkek mélyét érintette. Egy Istenről hallani sem igen akaró világban is megértve mindazokat, akiket Ura vele akart megajándékozni. E lelkiség mindig vonzó. És ő sokakat vonzott. De a lelkipásztori munka ezekben az évtizedekben könnyen államellenes izgatásnak számíthatott. Ezért aztán Piusz atya börtönbe került. A hatvanas évek felét – két részletben – az ország különböző fegyintézeteiben töltötte. Itt is a lélek embereként: a lehetetlen árnyékában, elmélkedéseit ceruzával jobb híján vécépapírra írva erősítette a hitet társaiban. Szabadulása után egy évig Pannonhalmán élt, majd másfél évtizeden át Nagykovácsiban segítette közelebb Istenhez az őt keresőket. Végül Szentendrén lakott, ahonnan 1994-ben tette meg az utolsó lépéseket, amelyek örök közösségbe vezették Istennel, akit mindenben kutatott. Egész életében írásba foglalta tapasztalatait, élményeit, spirituális útkeresésének állomásait. Néhány kiadott könyve mellett több mint harminc kéziratos kötetet is hagyott hátra. A megjelenés reménye nélkül is szavakba sűrítette mindazt, ami mélységek és magasságok közé feszülve foglalkoztatta. „A szó legegyetemesebb értelmében katolikusnak érezzük sorai mögött azt a törekvést, hogy a valóság nagy erőpárjait együtt kezelje: az élményt a hittel, a kritikát a segítőkészséggel, a szentet a profánnal, az égit a földivel, a kegyelmet a természetessel, a művészi lelkesedést a filozófiai-teológiai tárgyszerűséggel, az engedelmesség kemény hűségét a kreatív önállósággal, eredetiséggel. Ebben rejlik élete, belső élete drámája is” – írja róla rendtársa, Brückner Ákos. Nemcsak próféta, a lélek embere, de a hétköznapokon, kudarcokon, elrejtettségen, szenvedésen keresztül vérző misztérium tanúja is volt Halász Piusz. A lélek sötét éjszakájának virrasztója. Visszaemlékezéseinek legvégére helyezte alkonyuló életének vallomását:
„Ó, Uram, életem végére értem, félő, hogy fölfal a közöny. Az erő elfogyott, vele együtt a föladatnak feszülő tevékenység. Mi adhat még tartalmat vágyaktól, tervektől, lendülettől megfosztott életemnek? Egyedül a magamat teljesen elfelejtő leborulás az egyre távolodó és egyre mélyebben hallgató Titok előtt.
Légy áldott, Istenem!
Semmitmondó napjaim között ez a végighúzódó aranyfonál.
Gyerekkorom aranyvarázsa: Légy áldott, Istenem!
Kamaszkorom hiteles arcomat kereső küszködése: Légy áldott, Istenem!
Férfikorom munkába merülő csendes öröme: Légy áldott, Istenem!
Öregkorom süket csöndjét betöltő egyetlen hang: Légy áldott, Istenem!
Hitem szilárd, de nincs érzelmi rezonanciája. Imádkozom, de nincs vigasztalása. Csupán vagyok, de nincs súlya létem valóságának.
Pascal magához vette a szent útravalót, utolsó szava ez volt: »Ne hagyj el, Istenem!« Az én szavam pedig – ez töltse be életem végső szakaszát: »Ne engedd, Uram, hogy elhagyjalak!«
Süket csöndben, elhasznált idegekkel, légüres térben már csupán ebben él az életem:
Légy áldott, Istenem!”
