Mert nem tréfaságnak okáért fáradtunk,
Semhogy evilági nevetést indítsunk,
Hanem megtérésre jó példát mutassunk
Jézus szerelméért hogy felindíthassunk
Boldog mennyországba együtt vigadhassunk.
Vagyis ezek a betlehemesek a megtérésre jó példa mutatás okából nevettetnek. És ezt el is várják a háziaktól. (Miként az adományt is.) De hogy kerül a nevetés és a nevettetés a betlehemezők játékába, s mi is a célja? – teszi fel a kérdést Jung Károly egyik tanulmányában. A választ V. J. Prokopp, orosz folklorista nevetéselmélete adja meg. Prokopp számos adatot elemezve megállapítja, hogy a nevetés az élet és a halál térfelére felosztott tradicionális világmodellben az élet birodalmához tartozik. Aki a két ellenséges (antagonisztikus) térfél határát átlépi vagy áthágni készül, tartania kell magát bizonyos szabályokhoz: aki a másvilágra megy vagy ott tartózkodik, nem nevethet. Ezzel szemben a (meg)születőnek (vagy újjászületőnek), illetőleg hozzátartozójának vagy környezetének nevetnie kell, lehetőleg minél hangosabban. Ebből az következik, hogy a nevetés teremtő erejű. Erről ezt írja Prokopp: ,,… az életbe lépés minden formáját, legyen az egy gyermek születése, vagy avatási és hasonló szertartásokhoz fűződő szimbolikus újjászületés, nevetés kíséri, amelynek nem csupán életet kísérő, hanem életteremtő erőt is tulajdonítanak. A megszületést, illetve újjászületést ezért kötelező jellegű szertartásos nevetés kíséri.” De az sem tanulság nélküli, amit a mai kor műnevetéséről ír. Ugyanis Prokopp gondolatmenetét követve az is megállapítható, hogy „a modern kor embere számára a szándékos, készakarva elhangzó nevetés műnevetésnek vagy akár álnevetésnek is minősülhet, ebből következően elítélendő. A szertartásos nevetést azonban őseink nem így értelmezték: bizonyos szituációkban a nevetés kötelezőnek számított, miként más helyzetekben a sírás, függetlenül attól, hogy az ember megélte-e a bajt, vagy sem. A nevetés formái tehát összefüggésben vannak az egyes népek fejlettségi fokával, így érthető, hogy a rituális nevetés nem a keresztény civilizáció nevetéskultúrájának részeként értelmezhető, hanem az azt jóval megelőző korok mágikus gondolkodásának és mágikus gyakorlatának tovább élő reliktumaként azonosítható a régi vagy a korban hozzánk közel álló adatokban is.” Az egyes kutatók szerint helyenként már csupán népi pásztorjátékból kialakult egykori karácsonyi misztériumjátékok és vallásos iskoladrámák őrzik a nevetésnek ezt az ősi formáját.
A betlehemes pásztorok tréfálnak, táncolnak, furulyáznak, énekelnek – örülnek. Mert örülni s nevetni kell, mert örülni s nevetni lehet. Kell-e ennél szebb üzenet?
