Tizenhatodik alkalommal találkoztak pszichológusok és teológusok a Katolikus Pszichológusok Baráti Köre, a Faludi Ferenc Akadémia és a Magyar Pszichológiai Társaság Valláspszichológiai Szekciója által közösen szervezett konferencián, amelyen az „emberi lélek” (vagyis maga az ember) sorsáról felelősen gondolkodni kész szakemberek osztják meg egymással évről évre tapasztalataikat, megfontolnivalóikat. Az emberi élet számos jelentős kérdéséről, lelki és szellemi mélységeiről volt már szó ebben a körben az elmúlt másfél évtizedben: a bűnről, a nevelésről, a szabadságról, a hitről, a szentről, a családról, a szenvedésről, a közösségről, az istenhitről mint erőforrásról, vagy épp az önmegvalósítás keresztény értelmezéséről. A november utolsó hétvégéjén megrendezett idei találkozón mindezek talajára és hordozó közegére, az emberi kapcsolatok világára összpontosították figyelmüket a résztvevők. A tanulmányi napok fő szervezője, Bánlaky Éva pszichológus bevezetőjében XVI. Benedek pápa nyomán a személyközi kapcsolatokról szerzett tudásunk kritikus és értékelő elmélyítésére buzdított, aminek a mostani hétvége is jó példája volt. Horváth-Szabó Katalin klinikai szakpszichológus, egyetemi tanár a témával kapcsolatos fogalmak és viszonyaink elemző bemutatásával nyitotta meg az előadások sorát. Csak embertársként létezhetünk: kötődéseinken, kapcsolatainkon kívül nem értelmezhető az emberi lét. Igényeljük, hogy a nevünkön szólítsanak, személyesen ismerjenek minket. Noha mindezek sokszor említett igazságok, világunk mentális és szellemi állapota azt tükrözi: szükség van rá, hogy újra és újra tisztázzuk létezésünk alapdimenzióit, a szaktudományos vizsgálódások adataival is megtámogatva, kiegészítve mindazt, „amit már úgyis tudunk”. Az előadó kitért az emberi együttélés szélső nézeteire is, amelyek a XX. század két francia gondolkodójának nevéhez fűződnek: „A másik a pokol” – idézte a kommunista Jean-Paul Sartre hírhedt mondását, majd ennek ellenpontjául a katolikus Gabriel Marcel tételét, mely szerint a mennyország a másik ember révén nyílik meg számunkra. A Sartre által egyetemesnek látott mérgező kapcsolatok leírásában olyan kulcsszavak merülnek fel, mint a válaszkészség és az empátia hiánya, a hazugság, az elutasítás, az árulás, a féltékenység, a bántalmazás, illetve a túlzott individualizmus. Persze „ellenmérgeket” is ismerünk. Horváth-Szabó Katalin ezek közül is felsorolta a legjelentősebbeket: a derűt, a humort, a játékosságot, az örömet, a spontaneitást, annak lehetőségét, hogy egy kapcsolatban mindkét fél önmaga lehet, a megbocsátás és a bocsánatkérés készségét, a szolidaritást és a támogatást, a tiszteletet, a becsületességet, a nyíltságot és az őszinteséget, melyek kivezető utak lehetnek a sartre-i pokol bugyraiból. Az előadások sorában hazai aktualitásával kiemelkedett Kuklay Antal gondolatsora. A körömi plébános a kultúrák és szubkultúrák párbeszédéről szólt – a mindennapi tapasztalat alapján, ő ugyanis jelentős mértékben vagy épp egészében cigányok lakta települések lelkipásztora évtizedek óta. A miatyánk lelkiségét vetíti elénk, mint a konfliktusok meghaladásának szellemi alapját. A legszűkebb (szemléletesen fogalmazva a telefonkönyvünkben szereplő, nagyjából másfél száz embert magába foglaló) társadalmi közegünkkel való szolidaritást kell kinőnünk, hogy hatmilliárd ember közül egyet se akarjunk kirekeszteni. A világméretű szolidaritás elméleti szinten persze nem feltétlenül okoz nehézséget, de a közvetlen környezetünkben kezdődik, ahol tettekre is váltható. Képesek vagyunk-e bárkiben és mindenkiben a végtelen méltóságú, istenarcú személyt látni? Az Úr imádságában szereplő „mi” ugyanis erre utal. Feladatunk eszerint a „miatyánk megvalósítása”. Reményre ad okot, hogy ennek folyamata bontakozik a történelemben, hiszen az emberi jogok alapelvei is Krisztus tanítását tükrözik. Mindezt a gyakorlatra vetítve, a romák helyzetével kapcsolatban Kuklay Antal az értelmes munkával egybekötött oktatás megszervezésében látja a megoldást, s abban, hogy a mindjobban szükségtelenné váló emberi munkaerőt a humánszférába kellene átcsoportosítani, hiszen egymás tevékenységének korlátlan alanyai és tárgyai vagyunk valamennyien, s különböző tudományágak kutatásai bizonyították, hogy az ember nem farkasa a másik embernek, hanem akkor boldog, ha a közösségért tehet. Ennek megélését kell segítenünk nekünk is, mind többekben felébresztve annak tudatát: valaki szeret minket.
