A fiatal főpapot a társadalom állapotáról és papi hivatásáról is kérdeztük. Az Esztergomi Hittudományi Főiskola rektora, a főegyházmegyében a társadalmi-oktatási-kulturális szakterület püspöki helynöke.
– Milyen esélyei vannak e területnek a harmadik évezred Magyarországán?
Székely János: Egy nemzetnek addig van ereje, amíg nagylelkű, becsületes emberek – Problémáink jó része nem magyar sajátosság; egy kicsit a nyugati kulturális válsághoz kötődik. Mintha a modern ember nem látna tisztán. A házasságok száma döbbenetesen csökken, sok fiatal nem tudja, nem érzi, mitől szép egy házasság, miért jó az, ha valaki végérvényesen odaadja az életét a másiknak. Láttam a híradós közvetítést 2005-ben, amikor a spanyol parlament megszavazta az azonos neműek házasságát, és engedélyezte számukra az örökbefogadást is.
A képviselők felálltak, és – döntésüket ünnepelve –, egy percen át tapsoltak. Mintha a civilizáció különös vívmánya lenne, pedig ez ellentmond az életnek. Ha egy férfi és egy nő szereti egymást, abból élet fakad, ám az azonos neműek kapcsolatából nem. Ez is azt igazolja, hogy hiányzik a tisztánlátás. Azt hangoztatják: nincs objektív igazság, mindent az egyén oldaláról kell vizsgálni, s arra sarkallnak mindenkit, hogy legyen toleráns. Ám ha valaki ki meri mondani, hogy igenis van igazság és hamisság, akkor rögtön rásütik: fanatikus, intoleráns, és nyomban lesöprik a színről. A Szentatya úgy fogalmaz: mindez nem más, mint a tolerancia diktatúrája. A jelenlegi oktatási rendszernek nagy sebe, hiányossága, hogy technikai ismereteket, számítógép-használatot tanít. Arról vajmi keveset hallanak a fiatalok, hogy mit jelent embernek lenni, hogyan legyünk nagylelkűek, miként viszonyuljunk a betegségekhez, a halálhoz, s mitől lehet örömtelien szép egy házasság. Éppen az az erő hiányzik a nevelésből, ami az embert emberré teszi. A világnézetileg semleges oktatás azt veszi el, ami lángra lobbanthatná a gyerekek lelkét. Egyházi intézményeink próbálják közvetíteni a keresztény értékrendet, hiszen egy nemzetnek addig van ereje, míg nagylelkű, becsületes emberek szolgálják, akik nem elvenni akarnak a közös asztalról, hanem szeretnének odatenni valamit.
– A pap is ember, halljuk sokan, sok helyütt. Püspök úr életében volt-e olyan periódus, amikor elbizonytalanodott hivatását illetően?
– Papként nem, korábban azonban többször is, bár kisgyerekkorom óta papnak készültem. Hétéves lehettem, amikor az állatkertben unokahúgommal toltunk egy babakocsit, benne másik unokatestvéremmel, aki akkortájt született. A kislány egyszer csak megkérdezte tőlem: ha megnövök, feleségül veszem-e? Mondtam, hogy nem, mert én pap leszek. Már ötévesen ministráltam egy kis ferences kápolnában, ám az atyának egyetlen szavára sem emlékszem, de egy mozdulatára igen. Ott tébláboltam a sekrestyében, s úgy látszik, lógott a cipőfűzőm, mert egyszer csak lekuporodott elém és megkötötte. Döbbenetes élmény volt: a plébános egyszerűen csak szolgálni akart. Így is. Persze gimnazistaként, majd a katonaság ideje alatt olykor-olykor megtetszett egy-egy lány, de a jövőmet illetően soha nem inogtam meg.
– Ha apa lenne, milyen útravalót adna házasságra készülő leányának vagy fiának?
– Azt mondanám neki: ne gondolja, hogy a házasság magától szép marad. Sok szerelmes fiatal úgy érzi, minden gyönyörű, de azt csak kevesen tudják, hogy rengeteget kell tenni azért, hogy szép is maradjon a házasság. A két fél között ugyanis menthetetlenül épülnek falak, jelentkeznek kisebb-nagyobb félreértések, hibák. A tartós sikerhez sok odafigyelésre, fantáziára, humorra, rengeteg időre van szükség, új mézeshetekre, nászutakra. A szép házasság két embernek szinte emberfeletti remekműve. Olyan, mint egy szimfónia, amelyben két dallam szól; de nem egymásba beleharsogva, hanem egymást segítve.
