A nyelvi mesterkedés célja az emberek elbizonytalanítása, áltudományos és babonás nézetek terjesztése. Legyen beszédünk világos igen és világos nem: igen az életre és az élet kultúrájára, nem a rosszra és a halál kultúrájára. Minden nyelv változik, alakul. Új szavak kerülnek a szótárba, új fogalmak megnevezésére használunk már meglévő szavakat, ezek új jelentéssel gazdagodnak. Az egyes szakterületeken mást és mást jelölnek ugyanazzal a szóval. A „tolerancia” szó alapjelentése például türelmesség, de a közéletben a mások véleménye iránti türelmet, az egészségügyben a szervezet ellenálló képességét jelenti. Napjainkban azonban a „tolerancia hiányát” vetik azok szemére, akik romboló jelenségekkel, például a család intézményét aláásó intézkedésekkel szemben védik azokat az értékeket, amelyeket a család a társadalomnak nyújt. De mit is tekintünk családnak? A „család” szóval klasszikus értelemben a házaspárt és gyermekeit jelölték, azt a kis közösséget, amelyben egy férfi és egy nő tartós kapcsolatra, kölcsönös szeretetre és az élet továbbadására kötelezték el magukat. A jogszabályok azonban anélkül, hogy a családot meghatároznák, rendelkeznek a családról, és ezzel azt sugallják, hogy felnőttek és gyerekek mindenféle csoportosulása azonos értéket képvisel a társadalomban. Hasonló a helyzet a „házasság” szóval is: akik házasságnak nevezik két ember alkalmi társulását, amelyben az élet továbbadásáról szó sincs, és sokszor nem is lehet, azt akarják elérni, hogy az ilyen kevésbé értékes kapcsolatok részesüljenek ugyanolyan védelemben és támogatásban, mint az életet forrásozó tartós szeretetközösségek. Korunkban az emberek gyakran bocsátkoznak szerelmi kapcsolatokba szilárd kötelék nélkül, nem is gondolva a kapcsolat tartósságára és kizárólagosságára. Eleinte „viszonyról” beszélnek, majd ha a kapcsolat már bizonyos ideje tart, „partner”-nek nevezik egymást, mintha egy kereskedelmi szerződés részesei lennének. Vannak, akik „barátnőjükkel”, illetve „barátjukkal” élnek együtt, összemosva ezzel a barátság és a házasság fogalmát. A barátok ugyanis egymásnak a legjobbat akarják, a házasságban azonban a felek egymásnak ajándékozzák magukat. A kölcsönös legjobbat akarás még nem kölcsönös és teljes önátadás. A barátság, legyen az bármilyen finom és gazdag, nem ér fel a házassággal, mert a tökéletes önátadásban a másik a felajánlást – fizikailag, pszichikailag és lelkileg – teljesen elfogadja. Tökéletes elfogadásra csak az képes, aki jelentősen „más”, mint a felajánló maga; ez pedig azt jelenti, hogy a teljes odaadás nemi különbözőséget és szexuális beteljesedést követel. Hogyan viszonyuljunk azokhoz, akiknek a családot bomlasztó tevékenységével nem azonosulhatunk? Hogyan tudtok saját családotoknak és a társadalomnak segíteni, hogy felismerjék: házasságotok több, mint társas kapcsolat, szorosabb kötelék, mint a partnerség, értékesebb, mint a barátság? Vannak, akik „diszkriminációról” beszélnek, ha megkülönböztetjük a férfit a nőtől, a gyermeket a felnőttől. Ez esetben is a szó eredeti jelentésétől eltérve akarják bizonyítani, hogy a családhoz nem kell két különnemű ember, a családtagok jogai és kötelességei mindenben azonosak. Könnyű belátni, hogy ez a törekvés a társadalmat összekötő kapcsolatokat bomlasztja, család- és emberellenes. A „diszkrimináció” szó eredeti jelentése hátrányos megkülönböztetés, nem nevezhető tehát diszkriminációnak az, ha a különbözőeket nem kezeljük úgy, mintha azonosak lennének. Korunk nagy vívmánya, hogy világszerte hirdetjük és valljuk: minden ember egyenlő méltósággal bír. Ez azt jelenti, hogy minden ember egyformán értékes, senkit nem szabad úgy kezelni, mintha értékesebb, vagy kevésbé értékes volna, mint a többiek (vö. KEK 1934). De az veszélyes támadás az emberi méltóság ellen, ha az embereket nem személyeknek, hanem mindenben egyforma egyedeknek tekintik. Azzal, hogy az emberek egyenlőségét törvényerőre emeljük, a közjót és a közösségben élő emberek akadálytalan fejlődését, az ehhez szükséges eszközök értelmes megválasztását szolgáljuk. A közjónak sokféle személyre van szüksége, akik különböző feladatokat töltenek be, ezért különböző jogaik és kötelességeik vannak. A különböző (nemű, korú, vallású, nemzetiségű stb.) személyek együttműködése szolgálja a közjót, uniformizálásuk nem. Az egyes személyek méltóságuk vagy alapvető emberi jogaik tekintetében nem különböznek, épp ellenkezőleg: a közjó szolgálata fokozza a szolgáló személy emberi méltóságát és megerősíti alapvető jogait. Mennyiben segíti családotok mindennapi életét az, hogy kinek-kinek megvannak korához, neméhez, állapotához mért különböző „jogai és kötelességei”? Gyakran találkozunk a „szabadság” szóval való visszaéléssel. Azt, aki házasságban, családban él, nem mondják szabadnak, mert nem teheti azt és akkor, amit és amikor akar. A szabadság korlátozásaként emlegetik a társadalmi viselkedési, illendőségre vonatkozó szabályokat, úgy vélik, hogy aki szabad, az kapcsolatait tetszése szerint, „szabadon” alakítja. A szabadság nem azt jelenti, hogy megteszem, amit csak akarok, hanem azt, hogy fölfedezem: a lehetőségek közül melyik a leghelyesebb, azaz erkölcsileg felelős döntéseket hozok. „Az ember azonban csak szabadon fordulhat a jó felé. A szabadságot kortársaink nagyra értékelik és lázasan keresik; méltán. De gyakran visszaélnek vele: úgy tekintik, mint kötetlenséget, hogy mindent megtehessenek, ami élvezetet okoz, még a rosszat is. Az igazi szabadság azonban az istenképiség nagy jele az emberben. Isten ugyanis az embert a saját döntésére akarta bízni” (GS 17). Csak az igazság alapján lehet igazán szabadnak lenni, az igazi szabadság közelebb visz az igazi boldogsághoz (vö. Veritatis Splendor 35 p.). Aki úgy véli, a szabadság csak kényszertől való mentesség, valószínűleg arra törekszik, hogy másokkal olyan kapcsolatokat tartson fenn, amilyenek neki tetszenek, s nem olyanokat, amilyeneket bárki, akár az egyház vagy az állam elvár. Senki se akadályozhassa az élet továbbadását tudatosan kizáró nemi kapcsolatait, kiskorúakkal való kapcsolatait, fesztelen, esetleg csoportos kapcsolatait. Szerinte a „hagyományos” családfelfogás sérti az ő szabadságát. Az így vélekedők azt állítják, hogy a házasság és a család intézménye emberi, vallási, filozófiai vagy politikai konstrukció, tehát emberi eszközökkel felszámolandó. Valójában az emberi természet lényegéhez tartozik, és minden társadalmi rendszerben megtalálta a maga sajátos formáját. Ahol pedig semmi támogatást nem kap, sőt támadásoknak van kitéve, az egyén is, a társadalom is elveszíti egyensúlyát. „Így minden ország támasza, talpköve / A tiszta erkölcs, mely ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed. ” (Berzsenyi: A magyarokhoz) Beszéljetek meg olyan eseteket, amelyekben a rosszul értelmezett szabadság rabságba vetett embereket, közösségeket! Milyen védelmet tudtok gyermekeiteknek biztosítani azzal, ha a társadalmi viselkedés, az illem szabályaira megtanítjátok őket? Sokszor kerülünk olyan helyzetbe, hogy úgy látjuk: „apró” engedmények árán helyzetünkön javíthatunk. Talán nem is kell elveinkből feladni, de arra gondolunk, hogy az igazságot meghamisító szóhasználatot átvéve elkerülhetjük a támadást. Ezzel azonban megerősítjük a családellenesen gondolkodókat véleményükben: már a keresztények sem bíznak igazán saját családideáljukban. Gondoljunk ilyenkor Jézus szavára: „Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem; ami ezeknél több, a gonosztól van.” (Mt 5,37) Mit tehettek azért, hogy gyermekeitek helyére tudják tenni a médiából özönlő információáradat hamis, megtévesztő szóhasználatát?
Levelem kiegészítéseként figyelmetekbe ajánlom az MKPK A boldogabb családokért című körlevele 118. és 134. pontját.
a szerző az MKPK családreferens püspöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
