Nehéz döntés, a tapasztalatok arra tanítanak, hogy amit ma fölöslegesnek gondolunk, holnap kell majd. Ám mégsem őrizhetünk meg mindent. A modern lakásokban erre nincs lehetőség: kevés a hely, és ami van, azt a gyerekek vegyék birtokukba, ne a tárgyak. Selejtezni kell, közben felmérni, marad- e még időnk néhány tervünk megvalósítására, vagy győzzön a józan ész, mondjunk le róla, s vele a felhalmozott jegyzetekről. Ülök az irattartók fölött. Némelyikre rá sem írtam, mit tartalmaz, most azt is végig kell böngészni. A lapok megsárgultak, az írás nehezen kivehető. Így múlik el a világ dicsősége. Erre már nem lesz szükség, senkit sem érdekel. Az egyik halomból képek bukkannak elő. A bicskei általános iskola tablóképei. Hiú emberként először saját képemet keresem meg, s szomorú szívvel nyugtázom, hogy sokkal fiatalabb voltam negyven éve. Ha késett a vonat – nem volt ritkaság –, hanyatt-homlok loholtam az iskola épülete felé, mert a kapuban ott állt Gyurka bácsi, az igazgató, s átszúrta tekintetével az elkésőket. A tablón azonban derűsen szemlélődik, nagyon értett a gyerekek nyelvén, otthon volt köztük. Nem messze tőle ott tanyáznak azok, akik folyvást följelentették, míg végre siker koronázta erőfeszítésüket, s elmozdították az iskola éléről. Halott ő is, de megelőzték a rosszakarói. Hát érdemes?… Legelső osztályomban tizennyolcan tanítottunk a négy év során. Tízen – legutóbbiként éppen Mészáros Árpád – másik világrendben gyakorolják már hivatásukat. A többiekkel évekkel ezelőtt a nyugdíjasok klubjában találkoztam, kicsit behavazott fejjel, lassulva, de a régi érzésekkel. És a gyerekek… Amikor elbúcsúztam tőlük, mindig elcsuklott a hangom. Aki nem tanított, aligha ismeri ezt az érzést… Pedig mekkora gazember volt némelyikük! A tablóról úgy tekintenek a világba, mint a báránykák, noha inkább ördögfiókákra emlékeztettek! Kukoricatörés. Ez is bicskei program volt. Rohamra készen álltunk a hatalmas tábla szélén. Rohamot vezényeltem. Aznap már egyetlen gyerekemet sem láttam. Gesztenyegyűjtés, aztán hazafelé az egyik kislány rosszul lett. Amíg bírtam, a nyakamban vittem. Reszketett, sápadt volt. A képen mosolyog. Vajon emlékeznek még rám? A pedagógusok biztos. És mi lett a többi sorsa? Sejtik-e, mennyire gazdaggá tettek? Gyűlik a kidobni való. A fenyőtoboz azonban marad. Unokáimtól kaptam három éve azzal a rejtelmes jószággal, amelyik fejét vesztette. S marad a mackó is a könyvespolc tetején. Gombszemével rám kacsint: „Csak rendesen, öregem! Ne lustálkodj!”
