Fotó: Kissimon István
Hogyan lettél végül öltözéktervező?
– A kilencvenkét éves dédmamámnak volt egy lábbal hajtható Singer varrógépe, ami az egész családot megsegítette a nehezebb időkben. A dédmamám varrta a családtagoknak, illetve megrendelésekre a ruhákat. Gimnazista koromban ő tanított meg engem is varrni, de akkoriban még meg sem fordult a fejemben, hogy ezzel foglalkozzam, inkább „csak” az alkotás öröme vonzott: fantasztikus érzés volt egy meglévő anyagból valami újat létrehozni. A divattervezés helyett tizenhat éves korom körül valóban inkább a református lelkészség felé éreztem hívást. Később az alkotólét, a varrás öröme és a szorgalmas készülődésem eredményeképp felvettek az akkori Iparművészeti Egyetem textil-divattervező szakára. Végzés után körülnéztem a piacon, és nem találtam olyan helyet a textilgyáras, butikos, plázás világban, ahol tudtam volna dolgozni, így egyetlen lehetőségem maradt: önálló vállalkozást indítani. Ekkor találtam ki a saját márkámat, ami a magyar mellett részben finn hatásra született meg. Innen ered a nevünk is: „ille-olla” – melyből az „olla” finn létige, az „ille” pedig – némi szójátékkal – a nevemből ered.
Miért pont kabátok, kosztümök lettek a legnépszerűbb termékek?
– Ez úgy kezdődött, hogy vettem egy darab anyagot, és a tükör előtt elkezdtem magamhoz próbálni, kísérletezni vele, lukat vágtam rá, majd többféleképpen összefogtam a testemen. Ebből szép lassan kialakult pár alapmodell – mára pedig széles választék áll rendelkezésre anyagban, technológiában, szabásban egyaránt. A tervezésben az az egyik legjobb módszer, ha magunkon figyeljük meg a különféle anyagok és technológiák működését.
Nagy családban, két gyermekkel éltek. Hogyan egyeztethető össze a ruhatervezés a kisgyermekes létformával?
– Bizonyos szempontból könnyű helyzetben vagyok, mert otthonról is végezhetem a munkámat. De előfordul, hogy magammal viszem a fiúkat például egy nagykereskedésbe – ahol általában szenzációnak számítunk a gyerekekkel az alapvetően férfiakból álló üzleti világban. A családi segítségek mellett fontos az is, hogy a férjem is kiveszi a részét mind a házimunkából, mind a fiúk neveléséből. Nélküle mindez nem menne. Természetesen a szerepek összeegyeztetése nem mindig könnyű: ha a munkát helyezem előtérbe, akkor a család „sínyli meg”; ha fordítva, akkor pedig a szakmával kerülök elmaradásba. Mindennap dönteni kell, és megteremteni a harmóniát.
Milyen anyagokkal szeretsz dolgozni?
– Kedvelem a kétszínű, kétoldalú textileket, amelyekkel jól lehet „játszani”. Mindenféle kabátot szeretek tervezni, mostanában például az esőkabátokra mutatkozik nagyobb igény. Nemes anyag a gyapjú, melyet inkább a külföldiek visznek, a magyar vásárlók körében nehezen kezelhető, sokszor „szúrós érzetűnek” vélt anyagnak számít.
Kiknek tervezel?
– Elsősorban nőknek, de tavasszal szeretnénk előjönni férfikollekcióval is. Olyan nőt „álmodtam meg”, aki a munkája mellett kiteljesedik a családjában is. Azt a sokunk által vágyott (vagy valós?) nőt, aki vállalkozó szellemű és kiegyensúlyozott, dolgozik és gyereket nevel – és nem mellékesen csinos házastárs is. A család nagyon fontos számára, támogató partnere a férjének, de nem függ tőle – a saját útját járja. Tudja, hogy mit akar az életben, szeret alkotni, játékos kedve határtalan.
Van divattörténeti előzménye az általad tervezett ruháknak? Honnan meríted az ötleteket?
– Erősen meghatározó a munkámban a XVIII–XIX. századi – meglepő módon – férfiviselet. Akkoriban a férfiöltözet nőiesebb volt, mostanában – a ruháim tekintetében is – próbálom definiálni a női és férfi minőséget: a mai kor „nőalakja” nem habos-babos ruhákat visel elsősorban, hanem vonalasabb, mondhatni „nyeregben ülő” nőalak van előtérben.
Melyikre van nagyobb szükség a ruhatervezésben: a funkcionalitásra vagy az esztétikumra?
– Természetesen mindkettőre, de ezek jól kiegészítik egymást. E kettő mellett pedig legalább ugyanilyen fontos az, hogy az adott ruhadarab praktikus legyen. A kabátjaimon alkalmazott két zseb például jól kiemeli a csípőt, a szaténszalaggal levarrt szegély pedig karcsúsít. A nagy gallér is kettős szereppel bír: egyes modelljeimen kapucninak vagy sálnak is lehet hordani, védi a nyakat, mindezek mellett ideális alakot kölcsönöz, és jól belesimul a nők által vágyott sziluettformába. Igényes és érdekes anyagokból varrunk, a technológiát az adott szövethez választjuk.
Családi vállalkozásban dolgozol: ikertestvéreddel, Katával vezetitek az ille-olla céget.
– Nagyon nagy bizalom kell ehhez az együttműködéshez. Érdekes, hogy kamaszéveinkben inkább Kata vonzódott a divathoz, engem mindig is inkább az alkotás része érdekelt. Már felnőttként az első gyermekemet vártam, amikor Kata is belépett a vállalkozásba. De korábban is mindig inspirált a személye, ő indított el a kabáttervezés irányába is. Kiegészítjük egymást a szakmában: én felelek a tervezésért, beszerzésért, gyártásért, minőségért, testvérem pedig az eladásért, marketingért, a partnerekért és az eseményeinkért. Ezt úgy szoktuk megfogalmazni, hogy Lenke meglátja az anyagban a ruhát, Kata a ruhában a nőt.
Bár nem „tömegtermékeket” készítetek, mégis előfordulhat, hogy „szembejön” veled a ruha, amit terveztél. Milyen érzés ez?
– Nagyon nagy öröm és büszkeség tölt el. A pozitív visszajelzések éltetnek, vagy amikor látok egy nőt, hogy jól érzi magát abban, amit visel. Ezek az élmények minden gyártási problémát felülírnak.
Miért fontos a „mindenkori nőnek”, hogy mi van rajta?
– Mert egy jól megválasztott öltözet jobban mutatja a személyiséget. Ha látszik valakin, hogy egészséges mértékben foglalkozik magával, kellemes a megjelenése, az kihat a közérzetére és a környezetére is. Számomra fontos, hogy a viseletemet praktikusnak és csinosnak éljem meg, és nem elhanyagolható mások visszajelzése sem.
Hol jelenik meg a tervezőmunkában, a hétköznapokban a „lelkészéned”?
– A vállalkozás, a család, az életünk adta nehézségeket úgy a legkönnyebb hordozni, hogy bízom a Gondviselésben. A kezdetekkor is sok volt a bizonytalanság, és akkor tudtam túllépni a problémák okozta gátakon, ha Istenre néztem. Azt hiszem, hogy a hitem most is megtart. Amikor már nagyon szerettem varrni, volt olyan, hogy szinte függővé váltam egy-egy készítendő ruhadarabtól vagy magától az alkotástól. Ettől úgy tudtam szabadulni, hogy az elkészült tárgyat odaadtam valakinek, mert nem lehet túlzottan ragaszkodni az elképzeléseinkhez, dolgainkhoz sem. Előfordult olyan is, hogy rosszul éreztem magam amiatt, mert a „kvázi bűnös” divatszakmát választottam, a kezdeti vágy, a lelkészség helyett. Ma már megtapasztaltam, hogy ez is attól függ, hogy ki milyen hozzáállással végzi a munkáját. Azt élem meg, hogy nem én vagy az általam tervezett ruhák a legfontosabbak, hanem az, hogy eszköz legyek a legnagyobb Tervező kezében.
