„Mindent nekem adott át az én Atyám”(Lk 10,22) – mondja Jézus tanítványainak. Olyannyira magáénak, sajátjának érzi ezt a „mindent”, olyannyira az övé „a föld és mind, aki lakja”, hogy ő viseli annak és azoknak minden sebét, minden szorongatottságát, fájdalmát. Vörösmarty Mihály írja, hogy „az ember fáj a földnek” (Az emberek). Az Emberfia viseli e fájdalmat – ő „a fájdalmak férfia” (Iz 53,3). Isten szeretete eltántoríthatatlan, legyőzhetetlen. A megfeszített Krisztusban ez a megfutamodást, alkut, feladást nem ismerő legyőzhetetlen szeretet győzedelmeskedik. És mert az Emberfia azonosítja magát minden legyőzöttel, ártatlanul megtámadottal, bűnéből följajduló bűnhődővel – győzelme minden legyőzött győzelmét jelenti. Ezt a győzelmet hirdeti meg Jézus legyőzetésének előestéjén: „Békességtek legyen bennem. A világban üldözést szenvedtek, de én legyőztem a világot” (Jn 16,33). A szeretet nagy csatája a golgotai történet. Ott teljesedik be a 24. zsoltár nyolcadik verse: „Az Úr, az erős és hatalmas, / az Úr, aki hatalmas a csatákban.” Ott ismerhetjük meg, hogy „kicsoda ez a dicsőség királya?” (uo. 8.) „Az Istent keresők népe” (uo. 6.) ott talál rá a megfeszített Krisztus vérző arcában Isten hiteles arcára. A Golgotán dőlt el a világ sorsa. Minden gonoszság, amit valaha is elkövettünk, elkövetünk és el fogunk követni –„gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással” –, a Bárány, Isten Bárányának gyilkolásában összegződik. A Via Dolorosán sétáló író megjegyzi, hogy „Krisztus halálával valami rettentő törés támadt az etikai építményen” (Kertész Imre: Valaki más, 122. old.). Ha ugyanis ezt a gyilkosságot az emberi gonoszság képes volt elkövetni, akkor ez a gonoszság nem áll meg addig, amíg van muníciója, amíg egy csepp üzemanyaga is van a romboló rakétájához, amíg marad egy talpalatnyi föld is a harácsolásához. Vörösmarty utolsó versében prófétál olyan végidőről, amikor ez bekövetkezik, amikor „elfárad a vész haragja, / S a viszály elvérzik a csatákon” (Vén cigány). A mai evangélium képe a végpusztulásról (Lk 21,25-26) mintha ilyen időkről szólna. Az evangéliumban nem a pusztulásé az utolsó szó. A történelem sem a nagypéntekkel zárul. A húsvéti hajnal fénye ragyogja be a véggel beköszönő kezdetet: „És ekkor látni fogják az Emberfiát, amint eljön felhőben nagy hatalommal és dicsőséggel” (Lk 21,27). Nem erre gondolt-e Vörösmarty, amikor az utolsó versét nem a pusztulás képével zárja, hanem azzal, hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”. Ennek az ünnepnek a boldogsága mindazokban már él, akik szenvedéseik, szorongattatásaik, bocsánatért esdeklő sírásaik közepette megízlelték az Úr kitartásra bátorító jelenlétét, jóságát. Ahogy megízlelte az az ortodox szerzetes pap, aki a romániai börtönök iszonyatában ismeri meg Krisztust, és ott meg is keresztelkedik. Majd szabadulása után ezekről az évekről ilyen címen képes könyvet írni: Napló a boldogságról (Nicolae Steinhardt). Kiknek lesz ez a végső találkozás, az Emberfia látása öröm és szabadság? Assisi Szent Ferenc válaszol erre a kérdésre A teremtmények énekében: „Akik megbocsátanak szerelmedért, /és elviselnek betegséget, üldöztetést; /boldogok, kik békében kitartanak, /tőled, Legfölségesebb, majd koronát kapnak.”
