Ami átragyog a gyászon – Halottak napja Szabadkán

Emlékmű a szabadkai temetőben
(Fotó: Kissimon István)

 
„A délvidéki tisztogatás” halottainak magas száma miatt nincs ezen a tájon olyan család, amelyik ne lenne érintett. Ebben a riportban összesűrűsödik mindaz a téboly, amely abban a rettenetes fél­évben tombolt Szabadkán és a Délvidék egyéb településein. A végszó benne mégsem a pusztulásé. Egy fiatalon kivégzett apa és egy ma már nagyapakorú fiú összefonódó sorsa tárul elénk. Történetük tisztán megmutat valamit abból, amit jobbára csak tükörben, homályosan láthatunk.

Hideg és még hidegebb napok

Bogner István – akinek édesapja, Bogner József is a titói rendelet áldozatául esett – az elsők között lett tagja az 1990-ben megalakult kegyeleti bizottságnak. Addig nyilvános helyen nem lehetett beszélni a történtekről. Az emberek egymás közt is csak bólintva jegyezték meg: „Igen, őt is” – ha olyanról esett szó, akit szintén azon a tragikus őszön hurcoltak el.
De mi történt 1944 októberében? – teszem föl a kérdést Bogner Istvánnak, miközben a Zentai úti temető negyvennégyes parcellája felé sétálunk. A történteket az 1942-es úgynevezett hideg napok bosszújaként tartja számon a köztudat – kezdi válaszát kísérőm. – Délvidék 1941-ben visszatért Magyarországhoz.  Dél-Bácskában 1942 januárjában a partizán diverzáns cselekmények miatt a magyar csendőri és katonai alakulatok megtorló akciót kezdtek a helyi szerb lakosság ellen. A razziának Zsablyán, Csúrogon és Újvidéken nagyszámú ártatlan civil esett áldozatául. A Magyar Királyi Honvéd Vezérkar Főnökének Bírósága 1943-ban perbe fogta a vérengzés felelőseit. De a vádlottak Németországba szöktek, ezért a bíróság nem hozott ítéletet. A Délvidékre 1944-ben újra bevonultak Tito partizánjai.  Még „hidegebb napok” következtek. Számos magyarlakta településen több tízezer, szintén ártatlan embert kínoztak és gyilkoltak meg. Ez a megtorlás legalább tízszer annyi embert érintett, mint az 1942-es vérengzés, s ennek esett áldozatául az édesapám is – avat be a szomorú történetbe Bogner István.

Egy család kálváriája

Krisztus ügye mellett elkötelezett, katolikus család volt a miénk mindig – meséli István, majd így folytatja: – Édesapám egyik testvére volt Bogner Mária Margit, a fiatalon elhunyt, sokak által tisztelt vizitációs nővér, aki boldoggá avatás előtt áll. Apám 1931-ben szerezte meg a tanári oklevelét magyar–német szakon. Akkor vitték el, amikor 1944. október 17-én Tito elrendelte a magyarok lakta területeken a katonai igazgatást. Még aznap éjjel megjelent nálunk hat partizán, őt keresték. Apám, hírüket véve, a szomszéd házban rejtőzött el. De amikor hallotta, hogy édesanyámat megfenyegették, visszajött a lakásba. A bátyám ekkor volt másfél éves, az édesanyám pedig velem volt hét hónapos viselős. Apámat elhurcolták. Másnap reggel a partizánok minket is kidobtak a lakásból.
151101_szabadka_BognerÉdesapámat hónapokig fogva tartották. Tudjuk, hogy sokszor vitték kihallgatásra, kínozták. Édesanyám egyszer látta még. Babakocsiban eltolt oda, ahol fogva tartották. De csak messziről láthatták egymást.  A születésem nem volt szokványos, koraszülöttként jöttem a világra.  Elrendelték a kijárási tilalmat, oroszokkal volt teli a város. Azt, akit az orvosért küldtek, négy szuronyos orosz katona kísérte. A katonák végigkövették a születésem, majd a hírre, hogy fiú lettem, mindent megittak, amit csak találtak, s a tiszteletemre még a levegőbe is lőttek.  Így jöttem a világra, miközben apám a szabadulását várta, de sajnos tavasszal kivégezték.
Kérdésemre, hogy mi volt az édesapa „bűne”, fia így felel: – Az egyik „bűne” az volt, hogy 1942-től a Bárdossy-kormány alatt meghívott országgyűlési képviselőként tevékenykedett. A másik, hogy a Délvidéki Magyarság című újság felelős szerkesztője volt. A lapban megjelent egyik írásában a Vörös Hadsereget keleti barbárságnak nevezte, amely a magyarságot el fogja pusztítani.  Harminchét évesen végezték ki. Halála után édesanyám a vallásban talált vigaszt. Nem ment többé férjhez. Felnevelésünknek szentelte életét – zárja le a történetet Bogner István, miközben elérjük a területet, amelynek földje több ezer kivégzett holttestét fedi.

A negyvennégyes parcella

A halottak napi megemlékezéseket minden évben itt rendezik meg. Ökumenikus istentiszteletet tartanak, és csak egy beszéd hangzik el, a polgármesteré. Ahogyan szétnézek, feltűnik, hogy a parcellában nincsenek sírok, sem fejfák. Egybefüggő terület ez.  Teljes bizonyossággal nem lehet megállapítani, ki mindenki esett áldozatul a vérengzésnek. Az emlékfalon sorakoznak az áldozatok nevei. A fal előtt egy szobor, a Vergődő madár című alkotás. A hely a jugoszláv időkben kóróval, gazzal benőtt terület volt. Önkéntesek, cserkészek tisztították meg 1990-ben.  Az első megemlékezést is ekkor tartották itt. A Milošević-kormány idején, a délszláv háború közepén 1994-ben állították fel a Vergődő madár első szobrát. Ez sem volt könnyű időszak. Később is éveken át rongálók hada tett kárt az emlékművekben. A szobrot például először zöld festékkel öntötték le, majd el is lopták. Nem került elő, újra el kellett készíteni.
A tömegsírok messze a kerítésen túl, egészen a vasúti sínekig húzódnak. A falon szereplő nevek közt német, szerb, magyar családneveket olvashatunk. Kérdésemre, hogy miért látunk szerb neveket is, Bogner István így felel: Elég volt, ha valaki magyar érzelmű volt, vagy valamiért haragudott rá a szomszédja és feljelentette. A feljelentgetések sajnos igen gyakoriak voltak. Ismerjük a magyar szíjgyártó mester szomorú történetét, akinek csupán annyi volt a vétke, hogy 1941-ben a templomban megintett egy bunyevác embert, mert az ki akart menni a miséről, amikor felcsendült a magyar Himnusz. Ő ezért meg­haragudott, majd 1944-ben feljelentette az öregembert a partizánoknál. El is vitték, meg is ölték. A feljelentő sokáig járt az áldozat családjához bocsánatot kérni. Nem gondolta, hogy tettének ilyen súlyos következménye lesz. Téboly, ami itt történt – összegez kísérőm, s hallgatva őt, már azt sem könnyű eldönteni, hányféle itt az áldozat.

Ami a halálnál is erősebb

– Igen, tudom, ki volt az, aki az apámat elítélte – idézi fel emlékeit Bogner István, amikor arról kérdezem, miképp lehet a történteket megbocsátani.  – Nem tagadom, volt idő – folytatja –, amikor kisbaltával mentem volna neki. De miután megtudtam, mennyire beteg, már nem akartam bosszút állni, sorsát a Jóistenre bíztam. Megértettem azt is, meg kell bocsátanunk. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy elfeledjük, ami történt.  Ma sem könnyű beszélnem minderről. De azt is megtapasztaltam, hogy nem a szenvedésé és a halálé az utolsó szó.
– Sokszor éreztem – folytatja az emlékezést István, miközben már kifelé igyekszünk a temetőből –, hogy apám mellettem áll. Magam is német szakra jártam az egyetemre, ahogyan egykor ő. Az egyik vizsgára az ő jegyzeteiből is tanultam. S a vizsgán éppen azt a tételt kaptam, amelyre előző este az ő feljegyzései alapján készültem. Talán az sem véletlen, hogy épp Goethe Faustjából a Mephisto-tétel volt az. De elmesélek még valamit. ­Amikor 1990-ben már lehetett az eseményekről beszélni, megkértem az egyik diákomat, aki apám szülőhelyéről származott, hogy kérje ki édesapám születési anyakönyvi kivonatát. Postán kaptam kézhez. A dokumentumon ez is rajta állt: halála bejelentve Szabadkáról, ilyen és ilyen szám alatt. Ezen felbuzdulva elindultam, hogy kiváltsam a halotti bizonyítványát is. Általában ez egy tízperces ügyintézés. Engem viszont hazaküldtek, mondván, tíz nap múlva jelentkezzem újra. Visszamentem, zárt borítékban adták át az iratot. Kibontottam, és akkor tudtam meg, hogy apám halálának napja április 25-ére esett. Aznap, amikor kézhez kaptam a dokumentumot, szintén április 25-e volt. Öt férfit végeztek ki a családunkból azokban a vészterhes időkben. Ezt követően mint­egy hatvan éven át csak fiúk születtek nálunk, nekem is két fiam van. A legelső kislány, az egyik unokám, az egyik szemem fénye, talán kitalálják mikor született. Igen, április 25-én…

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .