Chopin francia apa, lengyel anya gyermekeként Lengyelországban nőtt fel, majd Franciaországba emigrált. Nem kért állampolgárságot, haláláig vállalva az emigrációs létet, a lengyel eszmék képviseletét Párizsban. Chopin nem szerette a felszínességet, a gyorsan elillanó sikert; életvitelét, gondolkodásmódját, műveit tekintve mindig a valódi tartalmat kereste. Belső világát folyamatosan ápolva, karbantartva saját értékrendje szerint élt, soha nem kötött kompromisszumot. Intelligenciájáról, műveltségéről széles baráti köre, többek között Liszt, Delacroix, Heine tett tanúságot. Úgy emlegették, mint egy különleges lényt, maguk között egy csillagot; megtapasztalhatták visszafogottságát, érzékenységét, rendkívüli humorérzékét, éleslátását… A kortársak és az őt követő zeneszerzők is csodabogárként kezelték, hiszen a con bravura stílus, amelyet az 1820-as, 30-as években a párizsi zongoristák nagyjaival együtt képviselt, Chopin halálával gyakorlatilag megszűnt; később Liszt is látványosan elfordult ettől. Chopin a klasszikus értelemben vett értékrendet kívánta ötvözni az akkor divatos megnyilvánulási stílussal, így alakított ki sajátos, egyéni zenei irányzatot. A változást „konzerválta”, de nem akart benne részt venni. Sokan azt mondják, hogy Chopin zenei műfajt teremtett, nekem viszont úgy tűnik, hogy művészete egy letűnő kor legmagasabb szintű zárása. Vagyis életműve nem kiindulópont volt, inkább egyfajta kilátó, viszonyítási pont az utókor számára.
