Ezzel kezdte előadását Käfer István, majd hozzáfűzte: „Szlovák szemszögből kell néznem a helyzetet, a szlovákság végzete a magyarság.” Szlovák politika ugyanis csupán a XVIII. századtól létezik, melynek lényege a magyarságtól való megkülönböztetésben gyökerezik. „A mi felelősségünk, feladatunk is, hogy a szlovákokat, a Magyar Korona népét ebből az állapotból kimozdítsuk.” Az előadás összefoglalása volt mindannak a történelmi, irodalmi tényanyagnak, amelyek a reményre és a bizakodásra adnak okot.
A szlovákok első nyelvemléke az a Szepességi imádság, amelyet Bak Gáspár szepességi prépost egy pergamendarabra írt 1479-ben azért, hogy szlovák nyelvű híveinek a saját nyelvükön imádkozhasson. „Pázmány Péter nélkül ma nem lenne szlovák nyelvű szertartás sem a templomokban” – folytatta az irodalmi utalásokat a professzor. „Ő rendelte el 1625-ben, hogy a szlovák területeken ne cseh nyelven, hanem szlovákul működjenek a szertartások” – a népnyelv felkarolása ugyanis része volt az ellenreformációs törekvéseknek. A szlovákok részvétele a történelemben – a Rákóczi-szabadságharcban, a kuruc harcokban –mind a hungarus-tudat bizonyítékai. Ez nem mást jelent, mint azt, hogy Magyarországon a különböző nyelvű lakosság ellenére egy nemzettudat létezett, amelyet nyelvi, vallási különbözőség ellenére mindenki magáénak vallott. Käfer István elmondta: a szlovákok terminológiájában nem Magyarország, hanem Uhorszki szerepel, amely szintén a hungarus-tudat működését jelzi. „Magyarhon lenne a helyes kifejezés, amely nekik is megfelelne” – mondta, majd így folytatta: „A hungarus-tudat se nem szlovák, se nem magyar! A szlovákok egyik históriás éneke például így szól: „Uram Isten, engedj szebb időket látnunk, / Magyarhon királyát Budán viszontlátnunk.” Kinek ne jutna itt eszébe Bornemissza hasonló hangvételű verse?
„Az elsődleges a hit és a szeretet. A nemzet csak eszköz, hogy jó emberek tudjunk lenni, hogy közösségben élhessünk” – mondta Käfer professzor, majd kifejtette a két nép különválásának másik fontos aspektusát, a mítoszok csatáját, amelyben eredetükre, mondáikban élő hőseikre emlékeznek. „A kérdés nehézségét a Kazinczy Gábortól vett idézettel illusztrálta, amelyben az író rámutat a hungarus-tudat fokozatos eltűnésére, és a nemzeti identitás erősödésének veszélyeire. Kazinczy Gábor a szlovákokkal kapcsolatban Felföldről beszél, és nem Felvidékről, amelyet Kossuth és kortársai kezdtek használni, és amely nagyon irritálja a szlovákokat.” A nemzeti öntudatra ébredés során a szlovákoknál kialakult egy olyan irányzat is, amely a hungarus-tudatból táplálkozott. Ennek ékes bizonyítéka az 1847-es, A gyetvai legény című mű, amelyben Mátyás király hűséges alattvalóinak számít a tót jegyespár, amely fesztelenül cseveg királyával. „Mindent meg kell ismerni, nem kell semmit eltitkolni, és akkor minden világos lesz” – szögezte le Käfer István arra utalva, hogy a szlovák irodalomban és történelemben átszlovákosított magyar nevű személyek vannak, valamint számos – számukra is – értékes emlékről tudomást sem vesznek. „A nyelvtörvény nem felháborító, hanem szégyenteljes, mert létezik. A kisebbségi érzés az, amely nem engedi felismerni a saját értékeiket” – mondta. Végül Ballek szlovák írót idézte, aki így ír a szlovák- magyar kapcsolatról: „…A kölcsönös múltunkhoz való viszony kétségtelenül eltérő – nekünk kicsinységünkre kell emlékeznünk, a magyarok meg európai nagyságukat hangoztathatják, és ebben, persze, különbség van. Mi gyarapodtunk, amikor szétváltunk tőlük, ők veszítettek, és történetírásuk egy része ezzel mindmáig nem tud egészen megbékélni… Mint nemzet szakadatlanul kitartóan őrzik meg magukat, és ha az ember egy magyar barátot szerez, azt egy életre szerzi…”
Käfer István végül felhívta hallgatósága figyelmét, hogy nekünk, katolikusoknak különösen is oda kell figyelnünk arra, ne kövessük a politika által gerjesztett indulatokat, hanem szeretettel közeledjünk embertársaink felé.
