Életbe vágó döntés (Szűcs Édua)
„Engedd el őket és találj magadra”– ezt a címet adta Verena Kast a gyermekekről való leválás témájával foglalkozó könyvének. A probléma nem új keletű, a megoldás viszont olykor napjainkban is lehetetlennek látszik. Mi ösztönözte az anyósok számára szerveződő csoport, az Anyóssuli elindítását?
Süttő Márta (Márti): Jegyesoktatást is tartok fiataloknak. Ezeken az alkalmakon fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy hasznos volna komolyabban foglalkozni ezzel a fontos témával. A jegyesek maguk jelezték, hogy szeretnének többet megtudni arról, hogyan alakíthatók ki jó kapcsolatok a családban.
Szikora Ildikó (lldi): A férjem és én gyakran beszélgettünk a házasodni készülő fiatalokkal az elkövetkezendő életükről, a várható kihívásokról és a lehetőségeikről. Mindketten fontosnak tartjuk, hogy felkészítsük a jegyeseket arra, hogy a házasság nem „rózsaszín felhő”, hanem az élet sűrűje, ahol mindennap újra meg kell küzdeni a harmóniáért. Ennek része a szülőkkel – az anyóssal és az apóssal – való jó kapcsolat kialakítása és fenntartása is. E beszélgetések során azt sem titkolom el a fiatalok előtt, hogy nekem is voltak nehézségeim az anyósommal, de azt is hozzá kell tennem, hogy a mai gondolkodásommal már sok mindent másképp tennék. Az évek során felismertem, hogy melyek voltak azok a gesztusok, amelyek annak idején nem estek jól neki. Ma már magam is anyós vagyok, több menyem is van. Úgy indultam neki ennek az új családi szerepnek, hogy előre elhatároztam: bármi áron szeretni fogom őket. Természetesen vannak helyzetek, amelyekkel kapcsolatban különbözőképpen gondolkodunk, de ettől még megmaradhat közöttünk a jó viszony. A legfontosabbnak azt tartom, hogy a családtagok beszéljenek az őket érintő témákról.
Melyek az anyós-lét – ha lehet így fogalmazni – legjellemzőbb buktatói?
Márti: Például az, ha valaki anyósként túlzottan a kezében akarja tartani az irányítást. Ha majdnem minden este meg kell beszélni telefonon az aktuális teendőket. Ugyanilyen kapcsolatromboló lehet az is, ha az anyós folyamatosan elvárásokat támaszt a fiatal házaspárral szemben. Árt a jó viszonynak minden olyan cselekedet, amely beavatkozást jelent a pár intim szférájába. Hasonlóan rossz beidegződés az is, ha egy anyós vagy egy após „puszta jóindulatból” elvégez különböző feladatokat a („hanyag”, illetve „hozzá nem értő”) fiatalok helyett.
Ildi: A szülők nemegyszer anyagilag is támogatják a fiatalokat, s ezzel párhuzamosan elvárják, hogy beleszólhassanak a gyerekeik életébe. Ezzel valójában a fiatalok önállóvá válását hátráltatják. Nagyon fontos az is, hogy a nagyszülőknek a gyereknevelés terén is tiszteletben kell tartaniuk a fiatal pár értékrendjét, szokásait, még akkor is, ha az nem pont ugyanolyan, mint az övék volt annak idején. Mindezek talán jelentéktelen apróságoknak tűnhetnek, de adott esetben nagyon megkeseríthetik a családi kapcsolatokat.
Van-e valamilyen általánosságban megfogalmazható elv, amelyet szem előtt tartva jó viszonyt ápolhat anyós, meny, illetve vő?
Márti: A nyílt kommunikációt tartom a legfontosabbnak. A fiataloknak és a szüleiknek egyaránt ki kell jelölniük a határaikat, és ezeket a család tagjainak kölcsönösen tisztelniük kell.
Ildi: Ha a határok megvannak, nem alakul ki a családban túlzott egymásra utaltság vagy függőség. Természetesen szükségünk van egymásra, jól érezzük magunkat együtt, de mindenkinek meg kell hogy legyen a saját élete, elfoglaltsága. Egy-egy családi ünnep – például a karácsony – megtervezésekor is figyelembe kell venni valamennyi érintett szempontjait, nem alakulhatnak a dolgok úgy, ahogyan azt egyes családtagok egyénileg elgondolják.
Miért éppen az anyósok számára indítottak csoportot? Nem férne rá az újdonsült arára is a „csoportterápia”?
Ildi: Nem túlzás azt állítani, hogy amikor egy nő anyóssá válik, akkor újra kell építenie az identitását. Jelentősen át kell alakulniuk az életében mindazoknak a feladatoknak, szerepeknek és szokásoknak, amelyek korábban meghatározták. Nagyon fontos, hogy egy nő ne csak a gyerekeiben lássa az élete értelmét, hanem legyenek más elfoglaltságai is. A csoport abban segíthet, hogy az asszony a fiatalok kirepülését követően is értékes embernek érezze magát, és ne gondolja azt, hogy az életének egyetlen figyelemre méltó teljesítménye az anyaság volt.
Márti: Ugyanakkor a család egy rendszer, amelynek bármely pontjáról elindulhat egy egészséges fejlődés. Az Anyóssuli meghirdetését követően több levelet kaptam. Menyek írták meg a problémáikat, többen pedig arról érdeklődtek, miként tudnák rávenni az anyósukat, hogy eljöjjön a foglalkozásokra. Sokan kérdezték azt is, várható-e, hogy menyek számára is indítunk csoportot.
Mindannyian hallottunk már legalább néhány anyósviccet, és nincs, aki ne ismerne olyan vőket és menyeket, akik hosszan panaszkodtak már az anyósukra. Megfogalmazható az anyósszerephez tapadó negatív sztereotípiáknak valamiféle általános oka?
Ildi: Minden családnak megvan a maga sajátos szokásvilága, kultúrája. Általában véve azonban elmondható, hogy az anyák többnyire jobban kötődnek a fiaikhoz, mint a lányaikhoz. Azt mondják: örül az ember, ha a lányát férjhez adja, de a fiuk nősülését az anyák inkább csak tudomásul veszik.
Márti: A gyerekek házasságkötésekor egyfajta űr támad a szülő lelkében, amit szeretne kitölteni valamivel. Kézenfekvőnek látszik, hogy megpróbál belefolyni a fiatalok életébe – ám ez nem a legszerencsésebb megoldás. A másik lehetőség, hogy új feladatokat, elfoglaltságokat keres magának, s ez hozzásegíti ahhoz, hogy megértse: az élet nem állt meg attól, hogy a gyerek elköltözött otthonról és családot alapított. Ugyanakkor tudatában kell lennünk annak is, hogy az anyóssá válás egyfajta gyászfolyamat, amely után új életformát kell kialakítani.
Kiket várnak az induló csoportba?
Márti: Elsődleges célunk a konfliktusos kapcsolatok kezelése, de mindenkit örömmel látunk, aki szeretné jól megélni az anyósszerepet. Természetesen egy családi kapcsolatban előfordulhatnak egészen mélyen meghúzódó problémák is, amelyekhez a mi kompetenciánk nem elegendő. Ilyen esetekben azt javasoljuk, hogy az érintettek forduljanak terapeutához.
Mit várhatnak a résztvevők a csoportos foglalkozásoktól?
Márti: Szimbólumok és csoporttársak segítségével jól megjeleníthetők az egyes konkrét élethelyzetek. Ezzel azt szeretnénk elérni, hogy az adott személy kívülről is rá tudjon tekinteni a problémájára. A legtöbb nehezen oldódó családi gubancnak az az oka, hogy képtelenek vagyunk kívülről látni a konfliktust. A csoportos foglalkozások azért is hasznosak, mert ha szembesülünk azzal, hogy mások is hasonló gondokkal küzdenek, akkor már nem érezzük magunkat egyedül. Ezek az alkalmak önismeretre is tanítanak. Igyekszünk olyan közeget teremteni, amelyben ki-ki maga jöhet rá arra, mit tehetne esetleg másképpen, jobban.
Megfelelőek lehetnek ezek a csoportos alkalmak azok számára is, akik szeretnének jobb anyóssá válni, de nem feltétlenül akarják „kiteregetni a családi szennyest”?
Ildi: Mindenki csak annyit mond el a találkozások során, amennyit jónak lát. Ez biztonságot ad a résztvevőknek.
Márti: Persze ha valaki „többet ad bele” a közös munkába, akkor a végén „többet is visz haza magával”. Egyébként pedig minden résztvevőt köt az úgynevezett „csoporttitok”: azaz a közösségen belül zajló történésekről, személyekről a csoporton kívüli személyekkel semmilyen információt nem szabad megosztani.
Szempont-e az induló csoport összetételének kialakításánál, hogy kinek milyen az értékrendje?
Ildi: Nem ez az elsődleges szempont. A fontos az, hogy az illető nyitott legyen a játékra, és kész arra, hogy odafigyeljen önmagára és a másikra. Mi természetesen képviselünk egyfajta értékrendet, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnánk kezelni egy vegyes értékrendű csoportot. A pszichodrámacsoportokban egyébként úgy tartjuk: ha „meghívjuk Istent”, akkor ott lesz a játék során.
Jobb anyóssá válik az, aki kijárja az Anyóssulit?
Ildi: A csoportban zajló munkának köszönhetően a résztvevők remélhetőleg képesek lesznek más szemmel látni a menyüket és önmagukat is, s ezáltal jobbá válnak a családi kapcsolataik. A csoportfolyamat keretében önismeretet tanulnak, gyászmunkát végezhetnek, és ez komoly segítséget jelenthet az „anyósszerep” megfelelő elsajátításában.
Mondhatjuk, hogy sosem késő belevágni egy ilyen tanulási folyamatba?
Márti: Tévedés volna azt gondolni, hogy csupán a huszonéves fiatalok keresik a helyüket a világban. Más tartalommal ugyan, de a hatvanéves ember is ugyanúgy válaszokat keres a saját kérdéseire. A különböző életszakaszok mindig újabb és újabb tanulási lehetőségeket állítanak elénk, rajtunk áll, hogy a magunk és környezetünk javára fordítjuk-e ezeket.
