Szavaiból kiderül, a személyes küldetés alapvető felismerése után is újra meg újra eljön az óra, amikor a változó körülmények között keresnünk kell: most hová terel az Isten?
– Akár egy emelkedő spirálban – nyilván más tapasztalatokkal és élményanyaggal, de – mintha kicsit megint ugyanott lennék, mint nyolc-tíz évvel ezelőtt: akkor indultam el a lelkigondozás felé. Most ismét élővé lett számomra a kérdés: hol a helyem, mit kíván tőlem az Isten. Volt egy időszak, amikor úgy tűnt, életem hátralévő részében fő feladatom a betegek lelkigondozása lesz. Ezt kicsit elhívásként éltem meg arról a területről, ahol addig dolgoztam. Akkoriban valóban eleven volt bennem Ábrahám képe: „Menj ki földedről!” Aztán az orvosi munka újra meg újra visszakéredzkedett. Igazából egyik változtatást sem én kerestem, mindig mások jelentkeztek. Úgy tűnik, mindkét munkához van adottságom. Mindkettőt nagyon szeretem, és egyiket sem veszíteném el könnyű szívvel. A mindennapi életem jelenleg ennek feszültségében és kegyelmében zajlik. Mert sokszor megélem, hogy az egymás ellen feszülő feladatok szinte „fölülről” oldódnak meg. Reggel nemegyszer avval ébredek: vajon hogyan fogom végigcsinálni ezt a napot, hogyan jutok a végére mindannak, ami előttem tornyosul. Aztán este valahogy mindig azt állapítom meg, hogy ezen a napon is végig segítettek, végig egy gondos kéz vezetett. Talán éppen ez az én utam, hogy a kettőt kézben tartsam, hol egyik, hol másik felé billenve picit, de egyiket sem elengedve egészen.
Emellett családapa is vagyok. Gyerekeink kirepülőben, a szüleim öregedőben: ez az az életkor, amikor mindkét generációval kapcsolatban – még és már – van feladat. Öt éve szenteltek diakónussá a budapesti egyetemi lelkészségen. Ott csoportokkal foglalkozom, lelkészségi hétvégék, lelkigyakorlatok vezetésében segítek. Jó, hogy ez a szolgálat nem valami merev struktúrájú hivatali funkció, ezért aztán könnyebben és képlékenyebben illeszkedik az életembe, mintha egy plébánia valamelyik konkrétabb feladatkörét kaptam volna meg.
Hogyan oszlik meg e kettős szakmai élet munkahelyén, a Péterfy Kórház Baleseti Központban?
– Kórházi munkám nagyobbik része most orvos mivoltomhoz kötődik: ez az osztály életében való részvételt jelenti, a reggeli vizittől kezdve a műtéteken, kötözéseken, kontrollokon át a szakvéleményekig. Időnként eközben is érkeznek hívások, hogy jó lenne, ha ezt vagy azt a beteget meglátogatnám. Ez általában a nap második felére tolódik. Jönnek kívülről is olyanok, akik akár baleseti krízisben, akár rólam hallva kérik, hogy beszélgethessünk, illetve kollégák is ajánlanak a betegeiknek.
A lelkigondozás másik területe, amely a benti munkámhoz kötődik, az önkéntesekkel való törődés. Tíz-tizenkét fős csapat tevékenykedik az intézetben, ők elég rendszeresen jönnek. Kéthetente van csoportalkalmunk, ezek részben esetmegbeszélések, részben egymást erősítő találkozók. Az önkéntesek nagyon sokat levesznek a vállamról, a mindennapos látogatások jó részét ők végzik. Vannak a hétnek napjai, amikor a lelkigondozói munka dominál, a többin pedig az orvoslás. Állandó arányról, merev keretekről nehéz volna beszélni, de éppen ez az izgalmas. Nem tudom azt mondani, hogy tizenkettőig orvos vagyok, utána pedig lelkigondozó.
Mikor kezdett kibillenni a néhány éve kialakult kerékvágásból?
– Biztosan összefügg ez a folyamat az egészségügyben az utóbbi években kialakult helyzettel, állapotromlással. Az elmúlt esztendőkben jelentősen csökkent az osztály orvosainak száma, több lett az egy emberre jutó feladat. Ez biztosan komoly tényező; ahogy a lelkigondozói szolgálat indulásakor az egyik ösztönző ok éppen az volt, hogy túl sokan voltunk. Most, amikor sokkal több az egy főre eső orvosi munka, többet ügyelek, nehéz azt mondani, hogy nem vállalok valamilyen orvosi feladatot, helyette inkább beszélgetek valakivel. Két segítő szakma ütközése ez – hiszen akkor is egy segítséget kereső embert utasítok el, amikor nem vállalom valaki kezelését, mondván, most lelkigondozó vagyok.
Hosszú távon vajon elképzelhető ez a megosztottság?
– Van, aki azt mondja, dönteni kell. Én még nem tudom. Egyiket se szívesen engedném el, és az is biztos, hogy ezek a területek egymásba játszanak, gazdagítják egymást. Orvosszerepben egyszer csak szerepet kap a lelkigondozói látás, gondolkodás, érzék, de volt olyan is, hogy valaki lelkigondozói beszélgetésre jött, és kiderült, hogy egyszerű kézsebészeti problémája van. Persze ez sokkal ritkább eset.
Egy biztos: a diakónuslétet nem lehet fölmondani, azt akár orvosként, akár lelkigondozóként magammal viszem, és ez nagyon jó. Ha elfogadom, hogy a diakónus a szolgáló, az emberek között járó Krisztus ikonja – aki körbejár, hogy jót tegyen, aki azért jött, hogy ne a maga javát keresse, hanem szolgáljon -, akkor ebbe mind a kettő belefér. Felszentelt ember, aki az egyház kinyújtott kezeként a világban – egészen a világban – él. Felszentelt ember, aki másképp osztozik a világban élők sorsával, mint a papok, püspökök. Számomra a küldetésem lényege ennek megélése lenne; akár orvosként, akár lelkigondozóként, de mindig diakónusként, mindig a szolgáló Krisztus szeretetével és alázatával élni. Van mit tanulnom, van hova fejlődnöm… Ugyanakkor hadd mondjam el azt is, hogy nagyon mély és szép élményem volt nem sokkal a szentelésem után, amikor a kórház folyosóin ballagva átéreztem: amiben részem volt, azt az örökkévalóságba is átviszem.
A bizonytalanság, a kétségek dacára van-e valamilyen elképzelése egy újabb hivatásegyensúlyról?
– Keresgélem. El tudok képzelni például olyan rehabilitációs tanácsadást, amely hasonlít a lelkigondozáshoz, de köze van a most ismét elsődleges szerepet betöltő orvosláshoz is. Azt hiszem, sok pszichoszomatikus panaszt hoz elő nagyon felkavarodott világunk, még akár kézsebészeti vonatkozásban is. Ez lehetne olyan terület, ahol mindkét talentum kamatozhat.
Hiszem, hogy az Isten nem kér tőlem – ahogy senkitől sem – lehetetlent, azt viszont igen, hogy mindent rábízva azt keressem: mi a terve velem. Az a bizodalmam, hogy ha sikerül alapvetően nem a magam érdekét keresnem, akkor ő elém rajzolja azt az arányt vagy helyet, lehetőséget, amely az egészet szervesen és egységben tudja hordozni. Ha viszont inkább a magam érdeke szerint veszem kézbe az életem, egyre erősebb feszültség vagy kiégés lesz az eredmény. Azt is tapasztalatom, hogy Isten elrendezi a körülményeket, és kibírhatóvá teszi a helyzetet, ha valóban az ő útján igyekszünk járni. Erre egy példa: elég sokszor találkozom az élet negatív oldalával: balesetekkel, amelyek nemegyszer egy megcsúszott, alkoholbeteg, zűrzavaros vagy épp hajléktalan életnek a következményei. A nagyon sok negatív élmény, szenvedés, a „pusztulás” képei mellett nagyon jó, hogy a „másik oldalt” is megtapasztalhatom: az egyetemi lelkészségen keresztény fiatalok közt is lehetek, akikben még van lendület, remény, frissesség.
Világi intézményben dolgozik. Egy lelkigondozóra, aki ráadásul diakónus is, nem úgy néznek itt, mint valami csodabogárra?
– A szentelésemre meghívtam a kollégáimat, sokan el is jöttek. Utána volt egy kis ünnepség, tartottam egy pár perces beszámolót, hogy tudják, miről van szó. Az intézetben ma már teljesen köztudott és elfogadott tény az is, hogy van lelkigondozás. Érdemi vagy lenéző kritikát soha nem kaptam e szolgálattal kapcsolatban, amelyre a nővérek a legérzékenyebbek: elsősorban rajtuk érzem, örülnek, ha jönnek önkéntesek. Egyes osztályokon ők szólnak, hogy az odajáró önkéntest épp be lehetne hívni. Ez az egyik érzékelhető nyoma annak, hogy a lelkigondozás már része a kórházi munkának. Ez az elfogadottság négy-öt éves folyamat eredménye.
Az intézet falain kívülre tekintve: merre tart a lelkigondozás ügye Magyarországon?
– Az elmúlt időszak egyik nagy áttörése volt, hogy a váci egyházmegye megszervezte lelkigondozói szolgálatát: laikusok képzésével és bevonásával az egyházmegye területén lévő valamennyi kórházban biztosítják a jelenlétet. Az utóbbi években indult el az önkéntes csoportok szervezése, tehát egyre szélesedő bázissal dolgoznak. Modellértékű ez a kezdeményezés.
Van egy szakmai szervezetünk, a Klinikai Lelkigondozók Ökumenikus Egyesülete. Amikor kapcsolatba kerültem velük, a közgyűlésünkön nyolc-tíz ember volt, a tudományos ülésen pedig húsz-harminc. A közgyűlésen ma már harminc fölött van a létszám, a tagok csaknem százan vannak, a tavalyi tudományos ülésen pedig már közel százötvenen vettek részt. Ezenkívül egyre többször érkezik lelkigondozással kapcsolatos kérés állami vagy magánjellegű intézményekből. Gondot a finanszírozás jelent. Önkénteseket mindenhol tárt karokkal és nagy szeretettel fogadnak, de sokkal nehezebb, ha a megélhetésről is szó van. Így volt ez a szociális munkások esetében is: kezdetben alig ismerték őket. Ma pedig a törvényben is szabályozott, elismert diszciplínává vált ez a hivatás, amelyre felsőfokú képesítést szerezve lehet felkészülni. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt indultak, azt hiszem, nekünk is körülbelül ennyi időbe fog kerülni a beérkezés. Jó lenne, ha különleges helyzetem – orvos és lelkigondozó – ennek a folyamatnak segítőjévé válhatna.
