A főnöknő azt mondta: jól gondolja meg, mert nem könnyű apácának lenni. „1942 januárjában, tizennyolc évesen léptem be Zsámbékra. Összesen nyolcvan jelölt élt akkor Zsámbékon, egyesek tanítónőnek, mások óvónőnek vagy ápolónőnek tanultak. Minket is beosztottak munkára a kórházba vagy az iskolába. Én Szegedre kerültem, ahol nagy óvoda volt.” Másfél év múltán visszament Lévára, ahol a kórház gyermekosztályára került. Cassilda nővér elmagyarázta neki, hogy kell bánni a beteg gyerekekkel. Raj Rozália sokat mesélt a kicsiknek, beszélgetett velük, próbált vidámságot vinni az életükbe, és ők hamar megszerették. Így a főnöknő látta, hogy különös tehetsége van a beteg gyerekekhez, ezért beíratták ápolónőképzőbe. „Egy év noviciátus után 1947-ben volt a beöltözésem, Shvoy Lajos püspök atya végezte a beöltözési szertartást. Akkor azt mondták, búcsúzzam el a rokonaimtól, mert éjjel utaznom kell a nyíregyházi kórházba a gyerekosztályra. A háború után nagy szükség volt ránk, mert rengeteg nyomorult, sovány, tetves kisgyerek feküdt a kórházban… A nehéz munka ellenére jól éreztem magam” – mesél a nővér a munkás hétköznapokról. „Aztán jött a szétszóratás. Az orvosok is sírtak, amikor fölraktak minket két nagy teherautóra. Akkoriban több plébánia kért szerzetes nővéreket szolgálatra, így én Biatorbágyra kerültem egy nővértársammal, aki tudott zongorázni. Ő elvállalta a kántorságot, én segítettem neki énekelni, mivel jó hangom volt. Svábok laktak abban a faluban, akik nagy szeretettel fogadtak minket, és mi rendbe hoztuk az elhanyagolt templomot… Ottartózkodásukat nem nézték jó szemmel a hatóságok. Rövid idő után jött a fölszólítás, huszonnégy óra alatt el kellett hagyniuk Biatorbágyot. De felajánlották nekik azt a lehetőséget, ha levetik a szerzetesi ruhát, és aláírják, hogy követik a rendszert, és nem foglalkoznak az ifjúsággal, akkor nem kell menniük. Ők ezt nem vállalták. „Én levethetem a szerzetesi ruhát, de én akkor is az maradok, aki vagyok… – mondtam a rendőrnek. – Akkor kényszerlakhelyre kell menniük! – volt a válasz. Dulcissima nővér kérte, helyezzenek Kalocsára, mert ott lakik a bátyja. Én sem bántam, mert a városban kórház működött, és talán el tudok ott helyezkedni. A rendőrök beleegyeztek.” Hét évig élt Kalocsán a nővér, de több mint három évig semmi munkát nem kapott. A kórház vezetője azt mondta, hogy ő már nem vehet fel több szerzetes nővért, mert már nyolcan dolgoznak nála, és ezt sem nézték jó szemmel a pártból. Rövid ideig a főorvos kisfiára vigyázott, de mindennap meg kellett jelennie a rendőrségen. „Egyik alkalommal elpanaszoltam a rendőrnek, hogy megint munka nélkül vagyok. Azt a választ kaptam, hogy keressem fel a kecskeméti főkapitányt, talán ő segíthet. Végül, merthogy Kecskeméten nővér hiányában nem tudták megnyitni a gyermekosztályt, fölvettek. Megkaptam a kék ruhát és a fehér kötényt, eleinte én voltam az asszisztens a főorvos rendelőjében. Gyógyszereket, pelenkákat, kis ruhákat, ágyneműket kellett rendelnem, kiságyak már voltak. Két hét alatt gyönyörűen berendeztem a kórtermeket. Nemsokára megnyitották az osztályt, ahová sok lesoványodott, alultáplált kisgyerek jött, főleg a környező tanyákról. Később hat fiatal lányt vettek fel nővérnek, nekem kellett betanítanom őket, mivel én lettem a főnővér. Egy szép napon jött a felnőtt tüdőosztály főnővére, ahol a nyolc szerzetes nővér dolgozott. Vedd tudomásul, tudom, hogy apáca voltál! – Vagyok is! – válaszoltam. Nem maradhattam tovább »vezető beosztásban«, a főorvos sem tehetett semmit ennek érdekében.” Szüleit kitelepítették Léváról, a család Pesterzsébetre költözött. A nővér is itt keresett akkor állást, a pesterzsébeti kórházban örömmel fogadták. Három év múltán a kórházat – a közeli gyár levegőszennyezése miatt – bezárták. Ekkor került az Országos Onkológiai Intézet Radiológiai Osztályára. „Tizenöt évig dolgoztam itt, nagyon szerettem ezt a munkahelyet, innen mentem nyugdíjba 1975-ben. A Bajza utcában sikerült lakáshoz jutnom, egy húszlakásos társasházban, ahol idősek laktak. Ott is segítenem kellett az öregebbeknek, főztem, fürdettem, mindig volt valaki, aki segítségre szorult. Kilenc évvel ezelőtt költöztem a Farkas Edith Szeretetotthonba. Most nyolcvanhat éves vagyok, időm nagy részében imádkozom” – fejezi be életútjának történetét Raj Rozália.
