A vasárnapi evangélium az apostolok küldetéséről szól. „Ne vigyetek magatokkal semmit az útra, csak vándorbotot; se kenyeret, se tarisznyát, se pénzt az övetekben!” (Mk 6,8) A papi küldetés nem valamilyen funkció, nem foglalkozás. Teljes odaadást kíván. A Zsidókhoz írt levél tanítása szerint Krisztus azáltal lesz főpap, ponti-fex (híd-verő, híd-építő, hídember), hogy ő egyszerre Fiú és testvér. Egyszerre fia az Atyának, egy vele, és így bejárása van a mennyei szentélybe, és egyszerre egy mivelünk: testvér, tud együtt érezni a gyöngeségeinkkel (Zsid 1,5; 2,11.17; 3,5-6; 4,14-16). Ez a kettős hűség (az Atyához és hozzánk) teszi őt főpappá, híddá ég és föld között. Krisztus létében lett főpap, és éppen így a katolikus pap is létében lesz pappá. A hármas papi küldetést Krisztus nem úgy teljesítette, mint valami funkciót. Nem azáltal teljesítette a prófétai küldetését, hogy beszélt – hanem a létében. Benne az Ige testté lett. Ő maga volt az üzenet. A legnagyobb prédikációt a kereszten mondta el, a vérével írta a történelembe. A pap sem azáltal hirdeti elsősorban az igét, hogy beszél, hanem sokkal inkább a létével. Az odaadott élete hirdeti, hogy a teremtmény a Teremtőhöz tartozik.
Krisztus mindenekelőtt nem azáltal volt pásztor, hogy egyházat szervezett – hanem a létében. A saját testét adja nekünk, hogy egy testté, testvérekké, Krisztus testévé, vagyis egyházzá legyünk (Róm 12,4; 1Kor 10,17). A saját testében döntötte le a válaszfalat, hogy a két népet eggyé tegye (Ef 2,14-16). A pap sem elsősorban azáltal pásztor, hogy plébániát szervez, hanem mindenekelőtt a létében. Pontosan azáltal, hogy senkié, ezáltal lesz mindenkié. Ezáltal lesz a családfője, középpontja Jézus titokzatos, nem vér szerinti családjának, ahogyan ő mondta: „Aki Atyám akaratát teljesíti, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám.” (Mk 3,35). Krisztus nem azáltal végzi a megszentelés feladatát, hogy szertartásokat mutat be – hanem a létében. Önmagát adta oda egészen elégő áldozatul (Ef 5,2). A pap sem elsősorban azáltal végzi a megszentelés küldetését, hogy szentmiséket mutat be, hanem mindenekelőtt úgy, hogy a maga életét igyekszik odaadni Istennek és az emberekért. Szent Ágoston írta, hogy amikor a pap kiejti a szavakat: „ez az én testem” – ez vonatkozik valamilyen értelemben önmagára is. Az ő élete is odaadott élet. A katolikus egyház meggyőződése az, hogy Eucharisztia nem létezhet papság nélkül. Az Eucharisztia nem olcsó szentség. Kell hozzá egy ember, aki a maga életátadását odateszi Krisztus áldozata mellé. Szentségi, valóságos, történelmi módon csak úgy tud Krisztus jelenvalóvá válni, ha van egy ember, aki a maga életáldozatával odaszegődik az ő keresztáldozata mellé.
A mai evangélium emlékezteti a papokat erre a teljes odaadásra. Arra az odaadásra, melyet a szent arsi plébános olyan nagy elszántsággal élt. Plébánossága kezdetén hajnali négy óra tájban volt szokása átmenni a templomba imádkozni. A hívek először összeszaladtak, ahogy egyesek meglátták a plébániáról a templom felé átimbolygó fényt. Azt hitték, tolvaj. Aztán döbbenettel látták, hogy a plébánosuk ott térdel mozdulatlanul a tabernákulum előtt. Később, amikor igen sok gyónó jött, már hajnali egy óra körül átment a templomba. Ugyanezzel az odaadással látogatta a családokat. Vajon bennünk megvan-e az istenszeretetnek, az odaadásnak ez a tüze? Vajon a keresztény családok úgy nevelik-e a gyermekeiket, hogy ennek az odaadásnak a vágya fellobbanhasson a szívükben? Egyáltalán továbbadják- e az életet? (Ennek az évnek első negyedévében Magyarország lakossága mintegy tizenötezerrel csökkent. Mintha évente egy-két Esztergom méretű város tűnne el a térképünkről…) És továbbadják-e a hitet? Tudnak-e őszintén örülni annak, ha a gyermekük pap vagy szerzetes lesz? Tudnak-e a keresztények imádkozni a papjaikért, segíteni, bátorítani őket?
