Fotó: Kissimon István
Hogyan tartozik hozzá egy szerzetes életéhez a szociális munka? Mennyire egyéni döntés ez, honnét kapja rá az indítást? Keresztény körökben hallani olyan véleményeket, hogy az igehirdetés és a liturgia szolgálatához csak járulékosan kapcsolódhat az egyház szociális tevékenysége, és nagy hiba lenne, ha a kívülállókban azt a hamis képet alakítanánk ki, hogy az egyház alapjában véve karitatív szervezet, amelynek egyik legfontosabb feladata a szegények gyámolítása. Az Ön életében milyen története van ennek a kérdésnek? Milyen tapasztalatai tették szociálisan elkötelezetté?
– Korábban világi pap voltam, 1992-ben léptem be a rendbe. Erősen hatott rám az a rokonszenves jezsuita csapat, amelynek tagjai az idő tájt a felszabadítási mozgalom híveiként tértek haza Dél-Amerikából. Akkor még el sem tudtuk képzelni, hogy a szegények és a gazdagok közötti olló egyszer nálunk is annyira kinyílhat majd, mint ott. A probációimat, azaz jezsuita képzésem három, két-három hónapos gyakorlati szakaszát a Dél-Amerikát megjárt rendtársaktól tanultak alapján hospice-ban, menekülttáborban és hajléktalan emberek között dolgozva töltöttem. Az utóbbit Miskolcon, Teréz anya nővéreinél. Hamar ráébredtem arra, hogy a cigánypasztoráció lesz a jövő kihívása Magyarország számára. Hallgattam Nemes Ödönre, aki már akkor gyakran mondogatta, hogy hiteltelenné válik az egyház, ha nem lesz a szegények egyháza. Sajnos a magyar egyház – ezt a leghelyesebb beismerni – mindmáig nem képes a szegények és a falun élők megszólítására. Csak az értelmiséggel és a polgársággal ért szót. A második világháború után még volt nálunk munkáspapi mozgalom, és sok szerzetes annyira elkötelezetté vált a szegények iránt, hogy „fehér kommunistáknak” nevezték őket. Én Csobánkán is és Kuklay Antal mellett, Körömben is próbálkoztam szegénypasztorációval, de a lendületem évekkel később itt is, ott is megtört. „Fapados” jezsuitának éreztem magam, mert nem kaptam a rendtől elég érdemi segítséget, például munkatársakat, noha elvi támogatásukról újra meg újra biztosítottak. A fiatalok sem igazán voltak lelkesek, kivéve a piarista Szabó Lászlót, aki egyszer novíciuskorában eljött hozzám Körömbe, és sikerült átragasztanom rá a lelkesedésemet. Ma Sátoraljaújhelyen végez cigánymissziót.
Ön tavaly ősz óta Miskolcon, az avasi lakótelepen plébános, így azt gondolná az ember, hogy most a helyén érzi magát, és sokat tehet az ott élő rászorulókért.
– Egyáltalán nem így van. Furcsa helyzetbe kerültem, mivel a plébánia a jezsuiták elit gimnáziuma és annak két kollégiuma mellett van, amelyek szinte egybeépültek a belső udvarból nyíló templommal. Az egész épületegyüttes olyan, mint egy erőd, egyáltalán nem kelti azt az érzést, hogy a plébánia hívja-várja a lakótelepen élőket. A templomba járók zöme a polgári réteghez tartozó idős emberek és a volt gimnazisták családtagjai köréből kerül ki. A plébániairoda kicsi, és ott amúgy is hivatali ügyeket: keresztelőt, esküvőt, temetést kell intéznem, rászorulókat nem tudok fogadni. A karitászfeladatokat nyolcvannyolc éves, Chilét megjárt rendtársam, Csókay Károly végzi; hősiesen, de ügyeskedőknek, szélhámosoknak kiszolgáltatottan. Szociális munkára alkalmas épületre lenne szükségünk; örülnék, ha sikerülne bérelnünk egyet. A gimnázium talán Európa egyik legjobban teljesítő jezsuita iskolája, de oda főleg a jobb anyagi helyzetűek járatják a gyermekeiket; elit jellegű intézmény, óriási a túljelentkezés.
Ha nem végezhet hatékony szociális munkát, milyen más úton-módon segítheti elő a leszakadó rétegek helyzetének javulását?
– Hatvanhárom éves vagyok, kissé belefáradtam már a küzdelmekbe. A többség pasztorációjában is látok fantáziát, az ő nyitottabbá tételük, érzékenyítésük is fontos feladat. Egy új modellen gondolkodom. Szerintem arra lenne szükség, hogy virágzó városi és nehézségekkel küszködő vidéki plébániák között kapcsolatok épüljenek ki. A városiak testvérplébániául választhatnának leszakadt környékeken levőket, és hetente kijárhatnának hozzájuk beszélgetni, játszani, gitározni. Bárhová hívnak, szívesen elmegyek beszélni erről és a szegények iránti tevékeny szolidaritás szükségességéről, hátha így használok a legtöbbet. Én mindig lelkesedni és lelkesíteni tudtam a legjobban, programok kidolgozásában, elindításában részt venni – a végigvitelükben, hosszú és sokszor reménytelennek érzett küzdelmekben viszont gyakran nem voltam elég hatékony és kitartó. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat által felvállalt, tehetséges, de hátrányos helyzetű gyermekeket segítő Szimfónia program körül is sokat bábáskodtam.
Hogyan kapcsolódik össze az életében a meditáció, a lelkigyakorlat-vezetés és a társadalmi aktivitás? Milyen az alaptermészete, melyik jön inkább belülről? Nincs köztük ellentmondás?
– Nem érzek ellentmondást, és ebben a jezsuita hagyomány is megerősít. Loyolai Szent Ignác eszménye pontosan az volt, hogy legyünk a hétköznapokban is szemlélődők, és imáinkkal is vigyük Isten elé a ránk bízottakat; azokat, akikért a munkánkkal tenni akarunk. Ez valójában nem is kétféle dolog, hanem ugyanannak az életnek a két oldala. Gondoljon csak Máriára és Mártára! Mintha nem is két különböző személy lennének, hanem a lelkünk két felét jelképeznék.
Mindig azt tegyük, ami éppen akkor fontos: amikor annak jön el az ideje, üljünk le Jézus lábához, és hallgassuk őt, amikor pedig serénykedni kell, fogjuk meg alaposan a munka végét – ha így teszünk, egészen biztosan a jobbik részt választottuk.
Egyszer egy hajléktalan pártfogoltam meggyőző leckét adott számomra ez ügyben. Elkésett a vacsoráról, ezért amikor megérkezett, azonnal utána akartam nézni, maradt-e még neki leves. Ám ő nagyon határozottan megakadályozott ebben. Szemrehányóan nézett rám, és így korholt: „Nem kell a levesed. Inkább ülj le, és hallgass meg!”
Az Ön nevéhez fűződik a jézusi gyaloglás, egy rendhagyó meditációforma. Ez egy külföldi módszer átvétele, vagy Ön találta ki? Mi az alapgondolata, és kik számára lehet különösen hasznos?
– Egyszer egy Cursillón egy négygyermekes asszonnyal, Molnár Renátával – aki azóta már a munkatársam a Manrézában – a nordic walkingról, azaz a nyári sígyaloglásról beszélgettem, és hirtelen heurékaélményünk támadt. Rájöttünk, hogy a Szent Ignác-i Jézus-ima és a nordic walking remekül összekapcsolható, hiszen mindkettőnek a ritmus az alapja. A ritmus vezet, segíti az imát. Sokan vannak, akik számára csaknem lehetetlen nyolc óra hosszat a tabernákulum előtt ülni, meditálni. Számukra ideális ez a mozgással összekötött imamód. De a nehezebben mozgóknak, sőt a szívbetegeknek sem kell megijedniük tőle, mert mindenkinek személyre szabjuk a terhelését, és olyan terepet választunk számára, amelyen erőlködés nélkül képes teljesíteni a kijelölt távot.
Tapasztalatai szerint mit keresnek, mire vágynak leginkább azok az emberek, akikkel a lelkigyakorlatokon találkozik?
– A jézusi gyaloglást inkább az egyháztól távolabb állók szokták választani. Jézus neve tapasztalatom szerint afféle dializátor a résztvevők számára, amely megtisztítja őket a fájdalmaiktól, és megóvja őket attól, hogy a problémáikba bonyolódjanak. Nagy bajnak látom, hogy ma lelkigyakorlat címén napi négy-öt prédikációt hallgatnak meg a résztvevők, és a pap arra buzdítja őket, hogy a szünetekben az elhangzottakon gondolkodjanak. Nálunk, Dobogókőn egészen más a szemlélet. Én mindig azzal kezdem, hogy megkérdezem a lelkigyakorlatra érkezőt, mit keres, mik a kérdései. Aztán kiválasztok számára napi négy-öt szentírási szöveget, hogy engedje őket hatni a szívére. És a következő találkozásainkon mindig arról beszélünk, ami az olvasottak alapján felszínre jött benne.
Nemrég jelen voltam a roma integrációról szóló kerekasztal-beszélgetésenBudapesten. Ön ott szenvedélyes embernek nevezte magát, és valóban annak is mutatkozott: roppant szókimondóan, keményen érvelt, nem riadt vissza az éles konfliktusoktól sem. Mit gondol, mi lehet az oka, hogy egyházunkban nem különösebben elfogadott ez a fajta szenvedélyesség?
– Sokan úgy gondolják, hogy egy papnak mindig kegyesnek, türelmesnek, nyájasnak kell lennie, sőt a hívek sokszor egyenesen kikövetelik ezt tőle. Én sokáig „nyuszi” voltam, és inkább poénkodással ütöttem el a feszültséget, mint hogy konfliktusokba bocsátkozzam. Hajlamos voltam mindenre viccekkel reagálni, ezért is hívnak sokan Hofi atyának. De aztán rájöttem, hogy ez pótcselekvés. Gyermekként, mivel „kulákcsalád” voltunk, otthon sokszor óvtak attól, hogy nyilvános helyen kimondjam a véleményemet, mert attól féltek, hogy akkor apámat börtönbe zárják. Ez volt a mélyebb oka a félénkségemnek, konfliktuskerülésemnek. De aztán egyszer, évtizedekkel később elérkeztem egy olyan pontra, amikor úgy éreztem, véget kell vetnem a mismásolásnak. Így az ezüstmisém szentképére már két orosz szent, az őrültek rendjébe tartozó Usztyugi Prokopij és Joan portréját választottam. Valaha valóban volt ilyen rend, és én ennek tiszteletbeli tagjaként tekintek magamra. Szeretnék Jézus Krisztus bolondja lenni, az ő kedvéért akár bolondot is csinálni magamból, és alázattal elfogadni, ha a világ ennek megfelelően kezel.
Ön szerint milyen feladatok elvégzése vár a magyar egyházra a legsürgősebben? Milyen téren kellene aktívabbá, sokkal észrevehetőbbé válnia ahhoz, hogy a társadalom jobban értékelje, helyeselje a szerepvállalását?
– Az emberek között kell élnünk, és az életünkkel kell megszólítanunk őket. Legyünk közvetlenek – van kitől ellesnünk a titkot, hiszen Ferenc pápa naponta előttünk jár a jó példával. Nem olyan nehéz: csupán normális, hétköznapi, egészséges gesztusokat kell tennünk. Eddig mégsem tettünk eleget, elégszer.
A másik nagy gond Magyarországon az, hogy az ingatlanaink valósággal felfalnak bennünket. Mivel rengeteget visszaigényeltünk, mára az anyagi forrásaink jelentős részét felemészti a felújításuk, karbantartásuk. Szerintem iskolánk is túl sok van már, többet nem kellene sem átvennünk, sem alapítanunk. Ballépés lenne továbbá kórházakat és újabb szociális intézményeket működtetnünk, állami feladatokat átvállalnunk. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy vonjuk ki magunkat a szociális problémák megoldásának feladataiból, de erre saját karizmánknak megfelelően kell törekednünk! Legfőbb küldetésünknek manapság a leszakadó társadalmi csoportok segítését, az integrációs modell határozott képviseletét tartom, az Invictus című, Nelson Mandeláról szóló film szellemében. Tanítani kellene azt a filmet, én egyenesen iskolai tananyaggá tenném. Mert az a fő üzenete, hogy egy békére és fejlődésre vágyó ország polgárainak közösségként kell tekinteniük magukra, legyenek feketék vagy fehérek, roma vagy többségi magyarok. A megosztásból, az „ők és mi” logikából csak békétlenség, pusztulás származhat. Magunknak is, az országunknak is azzal teszünk a legjobbat, ha befogadóak vagyunk.
