Hyppolit, a lakáj (Fotó: Kovács Tibor)
Nyári Szilvia első szerepét a Thália Színházban kapta, a Fame-ben, ám tizenöt éve a kaposvári Csiky Gergely Színházba szerződött, ahol többek között volt Julcsa a Hippolyt, a lakájban, Mirabella a Cigánybáróban, Rica Maca a Csókos asszonyban, szabad szájú barátnő a Fahimban, Elizabeth A király beszédében, Iringó a Bányavakságban, Madeleine a Bál a Savoyban című operettben, s még vagy ötven énekes és prózai szerep talált rá. A Madách Színházban Anna Karenina, a Nemzetiben az Egerek című darab Lidi mamája. A publikum gyorsan megszerette a kortalan szőke színésznőt. A kaposvári színházban 2011-ben, 2012-ben és 2015-ben közönségdíjasként „Az év színésznője” lett. Színésztársai pedig már jóval korábban megszavazták neki a teátrum egykori direktorára emlékeztető Komor-gyűrűt. Legutóbb megkapta a Domján Edit-díjat. Szakonyi Károly, a kuratórium elnöke nyújtotta át, akinek külföldön is népszerű darabjában, az Adáshibában is játszott.
Egy helyütt azt nyilatkozta: nem primadonnának jött Kaposvárra, hanem színésznek.
– Igen, ezt a közelmúltban is emlegettem, amikor Babarczy László, a színház egykori igazgatója néhány napot Kaposváron töltött, s megnézte a stúdióban a Bérczes László rendezte Bányavakságot is, amit harmincadszor játszottunk. Egy drámai szerepet alakítok benne. Azt mondta, régebben is tudtuk, hogy ez a nő képes ilyen szerepekre. Amikor tizenöt éve Kaposvárra szegődtem, akkor így fogadott a tanár úr: „Rendben, szerződtetlek, de nehéz dolgod lesz, Balla Esztert is leszerződtettem, és tudnod kell, ez a színház nem bír el két primadonnát.” Akkor jegyeztem meg: „Nem primadonnának jövök, hanem színésznek.”
Miért ragaszkodott a kaposvári társulathoz?
– A szerelem hozott ide, az 1996/97-es évadban megismerkedtem Nyári Oszival. A kaposvári társulatot odáig csak a televízió színházi közvetítéseiből ismertem. Onnantól megnéztem minden darabjukat, és közéjük vágytam.
Aztán szerepek sora várt és talált Önre, kezdetben szinte csak „rossz nőket” alakított…
– Sok olyan szerepet osztottak rám, amelyekben olyan nőket játszottam, akiknek a viselkedése rendesen próbára teszi a környezetük tűrőképességét. Szórakoztató ilyen karaktert megformálni, mert távol esik a természetemtől. Most már több mint félszáz nő bőrébe bújtam. Szerettem, ha szélsőséges lehettem egy-egy szerepemben: Saci nevetése az Adáshibában, Tigris Niki gesztusai a Finitóban, ahogyan Oresztész járt, ült a Szép Helénában…
Molnár Piroska, amikor még Kaposváron láthattuk, azt mesélte, ha végigment a sétálóutcán, akkor ő egyben figuralesen is volt.
– Ezt én is elmondhatom magamról, szemlélődő típus vagyok. Nemcsak Somogyban, Budapesten is, ahol szívesen utazom metróval, busszal, villamossal. Olykor elcsípek és megjegyzek magamnak egy-egy karaktert.
Felismerik az utcán?
– Dehogyis! Kaposváron kívül csak nagyon ritkán, ám az jólesik. Azért fogalmaztam egyszer úgy, hogy nagy titokban eljátszottam hatvan szerepet. Nem jutok filmszerephez, nem vagyok képernyős arc sem.
Legtöbbet Kaposváron játszott, s a kiváló színészi teljesítmény mellett a vidékiség nyomott a latban, amikor tavaly év végén Önnek ítélték a Domján Edit-díjat.
– Szeretem a színházamat és Kaposvárt is, ahol a hivatásom iránti szerelemmel, alázattal megyek színpadra minden előadásban. Társulati tag vagyok, elfogadom a szerepeket, amiket kapok, a színház darabválasztásait, és a legjobbra törekszem. Boldogság és megtisztelő számomra, hogy a Domján Editről elnevezett díjat átvehettem.
Anna Kareninaként is láthatjuk a Madáchban…
– Sajnos csak nagyon ritkán. 2002-ben mutattuk be a darabot, de egy kicsit úgy érzem, mostanra mostohagyerek lett ez az előadás, hiszen alig három-négy alkalommal megy évadonként. Szomorú, hogy senki nem gondol bele, micsoda erőfeszítés a színész számára ilyen nagy kihagyások után újra előásni magából egy szerep minden rezdülését. Mindig megkérdőjeleződik bennem, vállaljam-e ilyen körülmények között a következő fellépést, hiszen úgy érzem, idegileg felőröl ez a fajta koncentráció, és megnehezíti, hogy szárnyaljak a játékban. Aztán mégis igent mondok. Mert Annát nem lehet csak úgy elengedni.
Azt tartják, minden politika, még a színház is. Sajnos ez alól a Csiky sem kivétel. Schwajda György idejövetele kapcsán, majd halálát követően, kívülről-belülről egyaránt szították a tüzet; köztük olyanok is, akiknek semmi közük nincs a szakmához. Nem csak az alakítás színvonalával kellene törődnie egy színésznek?
– Nem értek a politikához. A játék érdekel, persze, hogy az a lényeg! De van egy társadalmi ideám: ahol az emberek kíváncsiak egymásra, elfogadók mindenféle mássággal kapcsolatban, ahol fontos a kultúra, a gondolat, a szellemi érték és a lelki tartalom.
Honnan eredezteti a tehetséget?
– Isteni adománynak tekintem, de hogy aztán ki miként próbál élni vele, az már más kérdés. Felfedezi-e, hogy kapott valami pluszt, és ebben erősíti, támogatja-e a környezete – ez mind-mind fontos momentum. Engem szeretettel és támogatással vettek körül a szüleim, a testvéreim és a tanárok, akikhez fordultam. Amikor diákként a kőbányai Szent László Gimnázium bálján életemben először színpadra léptem, keresztet vetettem. Az Evita című musical Miért kell, hogy sírj, Argentína című dalát énekeltem el. Sok évvel később már a Dóm téren, a Szegedi Szabadtéri Játékokon sok ezer ember előtt tettem ugyanezt két nyáron át a darab címszereplőjeként.
A keresztvetés azóta is megmaradt, jóllehet nem tudják rólam, hogy tizenhét éves korom óta minden színpadi fellépés előtt keresztet vetek a „takarásban”. A Vörös és fekete című musical kapcsán – amelyben de Rénal polgármester feleségét, Louise-t alakítom – rám is kérdeztek: meggyőződésből teszem-e? Azt feleltem, igen. Az előadásokat követően pedig csöndes hála van bennem.
Ha már a Vörös és feketét említette, amit kétszer láttam, hadd jegyezzem meg: az ősbemutatón is remekül, ám visszafogottabb vággyal játszotta a polgármesternét. Néhány nappal később már sokkal nagyobb szenvedéllyel adta át magát a szerelemnek… A premieren talán nem is tudott mosolyogni a meghajláskor, mert a könnyeivel küzdött, később pedig azt vettem észre, már ez is könnyebben megy…
– Nincs két egyforma előadás, jóllehet az embert belülről égeti a szerep, s a vágy, hogy a legtökéletesebbet nyújtsa. Bármit is játszunk, az egész napomat meghatározza az esti előadásra való készülés. A színészet rendkívüli módon veszi igénybe a lelkemet, idegrendszeremet, és mivel minden nap más, így a rezdüléseim sem egyformák. Két ember él bennem. A magánéletben egy zárkózott, gyakran visszafogott, s egy másik, aki a szerepeiben a legmélyebbre ás a lelkében, nem kímélve magát, hogy minden színpadi pillanata igaz legyen. Az az ember, aki a tapsrendnél meghajol, valahol a kettő között van. Nem könnyű ki-be járkálni az emberi sorsok között.
Ki az első kritikusa?
– Az aktuális rendezőn kívül a férjem, Nyári Oszkár és a nővérem, Krisztina, aki kamaszként rám ragasztotta az ő már lüktető színházszeretetét. Míg a kortársaim diszkóba mentek, én a nővéremmel színházba, később pedig már néhány barátnőm is hozzám csapódott.
Itt a nyár, jut idő a pihenésre, vagy a szabadság is munkával telik?
– Is-is. A tavalyi nyarat végigdolgoztuk a Karaván Művészeti Alapítvánnyal, idén viszont egy kicsit szellősebbre tervezzük. Roberto Ruspanti felkért az Itália égboltja tükröződött a Duna vizén – Magyar költők Olaszországról című, június elején rendezett irodalmi estjén való közreműködésre az Olasz Intézetben. A Városmajorban bemutatjuk a Magyar Elektrát, a Bányavaksággal egyszer Balatonbogláron, négyszer pedig az Ördögkatlan Fesztiválon lépünk fel. Egyébként én egy-egy szabadnapot is remekül ki tudok használni. Budapesti lakásunkhoz tartozik egy parányi kert, ott kertészkedem. A csigákat már összegyűjtöttem, nehogy felfalják az árnyékliliomot…
Szerencsére idén a tavalyinál több idő jut a családomra, testvéreimre, valamint keresztlányomra, Veronikára is. Fontos, hogy együtt legyünk. Nekem gyönyörű gyerekkorom volt, amire mindig jó visszagondolni. Egy négyszintes panelházban éltünk asztalos édesapámmal, műszaki rajzoló édesanyámmal és két testvéremmel, akikkel nagy szeretetben nevelkedtünk, s ezt őrizni, ápolni kell.
Nyilván tudja már, mely előadásokban számítanak Önre…
– A Két Lottiban – amelyet Kővári Katalin állít színpadra – én leszek az ikertestvérek anyukája, a Bozsik Yvette által rendezendő Jézus Krisztus Szupersztárban Mária Magdolnát alakítom, aztán a Luxemburg grófja következik Somogyi Szilárd rendezésében – néha mégiscsak jön egy primadonnaszerep –, és a Horváth Csaba által rendezendő Száz év magányban is számítanak rám.
