2001-ben megrendelésre festettem egy Utolsó vacsorát, Leonardo azonos című képe alapján. A festéshez Szilárdfy Zoltán művészettörténész, esperes barátomtól kaptam egy kiváló nyomatot, mely Rubens másolatát ábrázolja Leonardo festményéről. A reprót nézegetve és a kép festése közben találtam rá arra a részletre, mely számomra óriási jelentőséggel bírt, és megváltoztatta a Leonardo festményéről hallott, olvasott ismereteimet.
Leonardo azt a történetet ábrázolta, amikor Jézus többek közt a következőket mondja tanítványainak: „Bizony, bizony mondom nektek, egy közületek elárul engem” (Jn 13,21). A művészettörténet és a képelemzések azt tanítják, hogy a tanítványok erre különféle módon reagálnak, és ezt Leonardo csodálatosan, remek ábrázolásmóddal, lélekismerettel festette meg. Júdásról pedig azt mondják, hogy ő az egyetlen, aki a képen nem csinál semmit. (Az interneten található angol nyelvű képelemzésben olvashatunk csupán arról, hogy Júdás zavarában feszeng, és kidönti a sótartót, de itt is csak ennyit jegyez meg róla a szerző.)
A történet bibliai folytatásában Jézus azt mondja, hogy az az ő árulója, „aki velem együtt nyújtja kezét a tálba” (Mt 26,13). Júdás reakciója valójában a kép kulcsfontosságú eseménye, s a jó megfigyelő előtt nyilvánvalóvá válik, hogy Júdás a kép főszereplője! Ez magából a témaválasztásból, Jézus kijelentéséből is fakad. Láthatóvá válik a dráma, melyet Júdás készít Jézusnak.
Júdás bal és Jézus jobb keze együtt nyúl a tál felé. Ebből látszik, hogy Jézus és Júdás között valami kölcsönös dolog történik. Júdásnak azonban a jobb keze fejezi ki az igazi hozzáállását, ebben tartja ugyanis a pénzes erszényt. Az áruló Jézus szavára megijed, hátrahőköl, és karjával kidönti a sót, a szövetség jelképét.
A zsidóknál a barátság és a szövetség jelképe volt a közös kenyér- és sóevés, sóhasználat. Az utolsó vacsorán Jézus saját testét adja kenyérként. Ebből esznek az apostolok, közösséget vállalva Jézussal, amit a kihelyezett só is jelképez. Leonardo festményén a kidőlt só jelzi, hogy Júdás és Jézus között felbomlik a szövetség.
Festményemen csak Júdás esetét emeltem ki, kissé utalva a csókra is, amit Jézus kapott tőle az áruláskor. Kemény, sötétes színekkel próbáltam utalni a helyzet baljós voltára, csupán a sórészletet színeztem ki, s benne a dráma beteljesülését: Jézus halálát a Koponyahelyen. A sókristályok (kockák) felnagyítva láthatók, és megjelenik egy jellegzetes, leonardós táj is. („A kocka el van vetve” szállóige beteljesedése.)
„Bizony, bizony mondom nektek, egy közületek elárul engem” (Jn 13,21), mondja Jézus az utolsó vacsorán. Ezt az eseményt tartják az Eucharisztia, illetve az úrvacsora megalapításának. Leonardo ezt a jelenetet festette meg hatalmas freskóján, a Santa Maria delle Grazie kolostor ebédlőjének falán. Középen a szelíd és „beletörődött” Jézus, de arckifejezésén tükröződik az is, amit előzőleg mondott: „Az Írásnak be kell teljesednie” (Jn 13,18).
A tizenkét tanítvány négy hármas csoportba rendeződik a súlyos szavak hatására. Ez a hullámzás – mint egy szinuszgörbe – vonul végig a tanítványokon. Az árulás bejelentésének reakcióit kitűnően ábrázolja Leonardo.
Az asztalon lévő tárgyak teljes nyugalmat árasztanak, a tányérok üresek, a poharakban félig van a bor (a nyomatok alapján nem látszik, hogy fehér-e vagy vörös). A kenyerek még nincsenek megtörve. Ha azonban figyelmesen nézzük az asztalt, feltűnik három tárgy, melyek egy dráma előjelei. Az a néző is, aki nem ismeri az Írás szavait, megállapíthatja e tárgyakból, hogy súlyos, drámai események vannak készülőben.
Szokásos, ismert és az Újszövetségben gyakran említett ételek vannak az asztalon: kenyér, hal, valamint italként bor. A sóról az Újszövetségben egyetlen alkalommal sem olvasunk étkezéseknél. Leonardo mégis idehelyezte a sót, e húsvét előtti asztalra. Vajon miért? S miért épp Júdás kezéhez? Mi volt ezzel a célja?
A kulcsfontosságú tárgy a kidőlt só. Júdás lökte ki csuklójával Jézus szavainak hallatán. A kidőlt só – amint a közmondás is tartja – veszekedés, harag, a szövetség szétbomlásának előjele. Valószínű, hogy ez abból az ősi zsidó szokásból ered, melyről a Biblia a következőket írja: „Sózz meg minden áldozatot, melyet fölajánlasz, és ne szűnjél meg a te Istened szövetségének sóját hinteni áldozatodra. Minden ajándékoddal mutass be sót Uradnak, Istenednek” (Lev 2,13). Nemde jól tudjátok, hogy az Úr, Izrael Istene Dávidnak adta a királyi méltóságot Izrael fölött, neki és fiainak örök időkre szóló sószövetség alapján” (2Krón 13,5). Ezt a szövetséget, sót borítja föl Júdás. Leonardo mélységes bibliai ismereteiről, kutatásairól árulkodik ez is.
A másik tárgy a Júdás kezében lévő pénzeszsák. Mivel Júdás kezelte a pénzt, némelyek azt gondolták, hogy Jézus megbízta: „Vedd meg, amire az ünnepen szükségünk lesz, vagy hogy adjon valamit a szegényeknek” (Jn 13,29). Ezzel Leonardo a jelképek nyelvén szól arról, hogy a pénz a baj okozója (Júdás ugyanabban a kezében tartja a pénzt, mellyel kilöki a sót).
A harmadik tárgy – amely aztán igazán nem asztalhoz illő – a Péter kezében lévő kard vagy inkább tőr. Péter – aki egyébként eléggé heves, ingadozó, ugyanakkor odaadó természetű – megkérdezi Jánostól (a szeretett tanítványtól), Jézusra mutatva: „Ki az, akiről beszél?” (vö. Jn 13,23–24). Péter mögött testvére, András ül, kezével mintegy kijelentve: „Távol legyen tőlem ez.” Fülöp – Jézus másik oldalán – felállva, magára mutatván kezeivel, mintha ezt mondaná: „Ugye nem én vagyok, Uram?” Jakabot abban a pillanatban ábrázolja Leonardo, amikor rácsodálkozik Jézus kijelentésére: „Aki velem együtt nyúl a tálba, az árul el” (Mt 26,23). Jakab kezét széttárva, döbbenten látja, hogy Jézus és Júdás keze egyszerre nyúl a tál felé. Fülöp mellett Máté odaszól az asztal végén ülő tanítványhoz, valószínűleg Jakabhoz, Alfeus fiához, mondván: hallod, mit beszél?” Jakab szinte értetlenkedve mutatja: „Nem értem az egészet, hogy mondhat ilyet?” Kettőjük között egy tanítvány, feltehetően Tamás hitetlenkedve magyaráz, hátrahúzódva sugdolózik, kezeinek összekuszált mozdulatai is erre utalnak. Az asztal bal sarkán pedig Simon ugrik fel, aki a zelóták radikális csoportjához tartozott. Két tanítvány kiléte feltehetően a következő: Tádé, aki az Újszövetségben alig fordul elő, s Júdás Tádé néven említi a Szentírás, kissé ijedten bújik meg András mögött, egyik kezét az ő, a másikat pedig Péter vállára téve. Az egész cselekmény szakrális lényegére – feltételezésem szerint – Nátánáel mozdulata utal, akinek csak az arca és a jobb keze látszik, amint felfelé mutat, jelezve, hogy Isten rendelésére történik az egész. Az Írásnak be kell teljesednie. Nátánáel – akit Bertalannal azonosítanak – szakrális és üzenetközvetítő voltára János evangéliuma is utal (1,47–49).
Érdekes az apostolok csoportosítása. A tizenkét tanítvány három-három főből álló csoportokra oszlik. Ez utalhat a hármas szám szakrális vonatkozásaira, a négy csoport pedig a kereszt négy ágára. Ebből a leonardói csoportosításból stabil harmónia árad.
Egy dologban viszont – úgy találom – Leonardo nem ábrázolt valósághűen. A kenyerekről van szó. Az utolsó vacsorán, húsvét ünnepén pászkát, vagyis kovásztalan kenyeret ettek a zsidók. A festményen viszont duzzadt, tehát kovászos kenyérkék vannak.
