Felnőve látom igazán, hogy anyának lenni korántsem könnyű feladat. Az anyaság nem (csak) arról szól, hogy naphosszat csodálattal nézzük a békésen játszó gyereket, és szerelmes pillantásokkal olykor egymásra mosolygunk. Anyának lenni gyakorlatilag huszonnégy órás szolgálatot jelent, az év háromszázhatvanöt napján, szabadság nélkül, folyamatos készenlétben. Anyaság közben nincs olyan, hogy kicsim, most fáradt vagyok, nem kelek fel. Olyan van, hogy mindjárt leszakad a karod, annyit ringatod, de még mindig üvölt, és fogalmad sincs, hogy miért, és hogy kiütések vannak az arcán, de azok is miért? No meg aztán olyan, hogy négykézláb mászol utána, miközben tisztába akarod tenni, és apró legódarabot szedsz ki a szájából, netán egy percre ott hagyod, mert már muszáj kiszaladnod a mosdóba, játszik is szépen, de arra mész vissza, hogy épp a szobanövény leveleit tépi, esetleg zsírkrétával rajzol a falra. Egy másodpercre elfordulsz, hogy megkavard az ételt, s már az asztal tetején áll, szétszórja a rizst, kirámolja a konyhaszekrényt, és a földön fetreng a kakaóporban. Átöltözteted, összekeni magát, elesik, sír, rászólsz, kinevet, elveszed tőle, megkeresi, leszeded, felmászik…
Nem könnyű mentősnek, tűzoltónak vagy bányásznak lenni, no de édesanyának sem. Ugyanakkor pedig egy gyerek sincs olyan szép, mint a tiéd, egynek sincs olyan huncut mosolya és annyira jó babaszaga, mint a tiédnek, és egyetlenegy sem tud olyan finoman a nyakadba bújni, meg olyan édesen szuszogni, mint a tiéd. Mert hát belőled van, a tiéd. Anyának lenni embert próbáló feladat, de csodálatos hivatás is egyben. És azt hiszem, nincs még egy ilyen.
