Novemberben már egyértelmű volt: ez az advent is a feladatok vonzásában fog telni. Persze nem kizárólag háztartási, családi vagy munkahely körüli kötelezettségek adódtak. Választható volt például az éjszakai palacsintasütés, a bíbelődés a saját kezűleg készített ajándékokkal, többféle piac és bolt meglátogatása, a „legütősebb karácsonyi munkák” listájának összeállítása, vagy a gyerekekkel közös süteménysütés lehetősége is. Így legalább biztosan nem válik unalmassá egyik sem – gondolhatnánk –, de valójában nem könnyű rangsort felállítani az éppen esedékes ténykedések között, vagy adott esetben a megfelelő időben úgy, ahogy van, figyelmen kívül hagyni, mennyi elvégzendő feladat vár még ránk.
És persze hasonlóan zajlik ez most is, a januári napok egyhangú körforgásában: hetek suhannak el a fejünk felett észrevétlenül, s csak a gyerekeink napról napra érettebben, okosabban csillogó szemébe nézve érezzük saját időnk múlását. Olykor joggal figyelünk fel a legbelül sutyorgó kérdésekre: Mindez mókuskerék csupán? Hát ezért készültünk, tanultunk, vártunk és küzdöttünk annyit?
Még karácsony előtt történt, akkor, amikor megjelentek a város különböző pontjain a halárus lakókocsik. A hentesek és másféle boltok mellé telepedett lakóautókban lehetett kapni hazai pontyot, keszeget, harcsát és külföldről érkező lazacot is. Jankó és én magunkra vettük alá- és föléöltözőinket, sapkát, sálat kesztyűt húztunk, és nekivágtunk a közös bicikliútnak. A nap sütött, a hűs levegő pedig jólesett a fűtött szobákhoz szokott tüdőnknek. Mindjárt indulás után felhangzottak Jankó szokásos örömteli kurjongatásai – bár az arcát ilyenkor nem látni, de érezni, ahogy ragyog, figyel, és persze hallani, ahogy vég nélkül kérdez. Kerékpáros utunk egyik célja a helyi óvódások és iskolások által épített betlehemek meglátogatása volt. Jó néhány akadt belőlük: kartonból, maradék rongyból, fémből, fából készültek az istállók, Mária, József, a Kisjézus, és még számtalan más ember- és állatfigura. Mindet alaposan megnéztük, és hosszan elemeztük, hogyan van jelen a Szent Család a betlehemi istállóban, kik vannak otthon, és kik a látogatók, ki hozza, és ki kapja az ajándékot. A betlehemi állomások meglátogatása és a halvásárlás végeztével következett a két ünnep közötti időszakra szükséges zöldség és gyümölcs beszerzése, majd bodzaszörpivás a legkedvesebb cukrászdában. A ragyogás egyre nőtt Jankó arcán, mert utunk során volt alkalma felmérni, hogy elfér-e az élő harcsa a halárus akváriumában, és most végre nem számított, hogy a bodzaszörpöt és a habos kávét ebéd előtt vagy után szokás-e inni. Aztán jött az utolsó megpróbáltatás: a hazatekerés a csomagokkal és Jankóval megrakott biciklin. Bár egy valamirevaló anya több gyereket terelget, és egyszerre legalább három szatyrot cipel, azért ez is nagyon fárasztó időtöltés, de megéri. Mert a biciklin ülve mindig adódik néhány perc „gondolatnyi szabadság”, amikor van idő észrevenni az észrevétlenül teljesített kötelességek utáni örömöt, a gesztenyefák csupaszságán a természet változását, a téli napsütés délutáni derengésében az időnk múlását, és a feladatok kényszerű szorítása helyett érezni a lélek szabadságát. Valahogy úgy, ahogyan a szomszédos Riadó utca egykori lakója, Ottlik Géza írta: „Az ember lelkét a legteljesebb elnyomásban sem lehet elpusztítani, mert teremt magának egy könyökteret, mozgáslehetőséget, mintegy a létezés új dimenzióját, ahol örökre szabad lesz.”
