A harminchármas osztálylétszámból csak hárman jártunk hittanra. A többiek általában egyáltalán nem voltak vallásosak, sőt inkább gúny tárgyává tették a vallást, és gyakran köszörülték a nyelvüket azokon, akikről tudták, hogy templomba járnak. Mindig Gyuszi volt az első számú céltáblájuk. Róla ugyanis nemcsak az volt köztudomású, hogy hittanra jár, és részt vesz a vasárnapi misén, hanem az is, hogy rendszeresen ministrál, szinte mindennap ott van a templomban. A többiek ezért hangos röhögések kíséretében csuhásnak, plébánosnak csúfolták. Ő ilyenkor csak szelíden mosolygott, és egy könyvvel a kezében elvonult a tanterem vagy a folyosó egy félreeső zugába. Amikor a védelmére akartam kelni, halkan csak annyit mondott:
– Ne törődj velük, nekem az a fontos, ami a szívemben és a lelkemben van. A többivel nem érdemes foglalkozni.
Csodáltam mélyről jövő, bölcs önuralmát. Csendes bátorsággal viselte a megaláztatásokat – akárcsak Jézus, gondoltam néha –, amikor gyalázatosan tréfálkoztak töretlen hitével. Úttörőnek sem avatták fel, ezért több közös iskolai programból kimaradt, illetve kihagyták. – Te nem jöhetsz, mert nem vagy úttörő – mondták néhányan a tanáraink közül is. Ez a kiközösítés mélyen felháborított. Ám, ha szólni akartam az érdekében, azzal hárította el a közbenjárásomat:
– Úgysem érezném ott jól magam. Mi is járunk kirándulni a ministránsokkal, az a társaság nekem sokkal jobban megfelel. Legutóbb Máriaremetére zarándokoltunk – mondta.
Amikor látta az értetlenségemet, megmagyarázta:
– Az olyan, mint a kirándulás, csak közben egyházi énekeket énekelünk, a kegyhelyen imádkozunk, és sokat beszélgetünk egymással meg a tisztelendő úrral, aki vezet bennünket.
Egy alkalommal a Lehel téri Szent Margit-templom mellett fociztunk, amikor eleredt az eső. A többiek szaladni kezdtek hazafelé, Gyuszi azonban behívott a templomba:
– Gyere, itt a legjobb helyen vagyunk, nem ázunk meg, és még közelebb lehetünk Jézushoz. – Miközben elmondtunk egy miatyánkot, megjelent Simon atya, a plébános. Gyuszi vállára tette a kezét, és csendesen azt mondta:
– Holnap reggel gyere a hat órai misére ministrálni.
– Jövök! – válaszolta Gyuszi, és rám mutatva váratlanul megkérdezte:
– A barátom is jöhet? Hittanra is együtt járunk, majd segítek neki, hogy hamar megtanuljon mindent.
A meglepetéstől szólni sem tudtam. Vasárnaponként én is ott voltam a kilenc órás misén, láttam Gyuszit, ahogy minden alkalommal ministrált, de soha nem gondoltam arra, hogy én is mehetnék. A korai kelés és a hajnali mise után, iskolába menet azt mondtam Gyuszinak:
– Azt hittem, hogy nem tudok felkelni ilyen korán, és most még álmos sem vagyok.
– Mert veled van Jézus, és mindig segít neked, különösen, ha neki tetsző dolgot cselekszel – válaszolta.
Olykor lelkesen hívott az Alig utcai plébániára, ahol a fiatal káplán időnként gombfocibajnokságokat szervezett. Játék közben szinte észrevétlenül esett szó Mindszenty Józsefről, Nagy Imre és társai mártírhaláláról, börtönben sínylődő édesapákról. Ezekről a dolgokról akkoriban életveszélyes volt szót ejteni, nagy bátorság kellett hozzá, különösen tizenéves gyerekek között.
Évekig együtt jártunk ministrálni. Gyorsan szaladt az idő, befejeztük az általános iskolát. Persze megígértük egymásnak, hogy majd ezután is találkozunk. Ez 1963 nyarán történt. Aztán más-más középiskolában tanultunk tovább, később szüleimmel elköltöztünk a környékről, így útjaink szétváltak. Mobiltelefonnak, számítógépes közösségi oldalaknak akkor még a hírét sem hallottuk. Nem találkoztunk többet.
Itt akár véget is érhetne ez a történet, ám néhány hete az egyik közösségi oldalon egy házaspár fényképe mellett egy ismerős névre bukkantam. Csak nem…? Gyorsan írtam egy üzenetet, amelyre nem sokkal később megérkezett a válasz. „Jó helyen jár, amit leírt, abból ráismertem a férjemre, ő lehetett a gyerekkori barátja” – állt az üzenetben. Mikor találkozhatnék vele? Ez volt az első gondolatom, de a következő pillanatban megtudtam, hogy az én Gyuszi barátom nyolc évvel ezelőtt visszaadta lelkét Teremtőjének. Ez a szomorú hír állt az üzenetben, amely a feleségétől, Erzsébet asszonytól jött. Nem tudtam napirendre térni felette, de egyszerre csak mintha a régi gyerekhangot hallottam volna a fülemben:
– Nyugodj meg az Úr akaratában, én jó helyen vagyok. Mint annak idején, amikor az eső elől behúzódtunk a templom és Jézus oltalmába.
Ekkor úgy éreztem, hogy emlékét megőrizve írnom kell róla, ezért arra kértem Erzsébet asszonyt, segítsen, hogy folytathassuk Gyuszi általam nem ismert élettörténetét onnan, amikor utoljára láttuk egymást. Megtudtam, hogy felnőttként is ugyanolyan jólelkű és hittel teli ember maradt, mint amilyennek gyerekként ismertem. Az élet keményen próbára tette, fiatalon, harmincévesen meghalt az első felesége, Marika, aki mellett végig kitartott hosszú betegsége alatt. Három évvel később újra megházasodott. Példás, dolgos életet élt, gyönyörű családot alapított. Az Úr négy fiúgyermekkel – Péterrel, Miklóssal, Balázzsal és Tamással – áldotta meg őt és feleségét, Erzsébet asszonyt, akit a Vörösmarty utcai kápolnában ismert meg, ahol orgonált. Esküvőjük a törökőri Szent Teréz-templomban volt. Továbbra sem feledkezett meg az egyházat segítő munkáról. A ministrálást felváltotta a templomi orgonálás, a kántori tevékenység: haláláig szolgálta a Rokolya utcai templomot és a plébániát. Gondoskodott arról, hogy gyermekeiket hívő katolikus szellemben neveljék feleségével. Egy hirtelen jött, félrekezelt betegség miatt műteni kellett. A beavatkozás előtt megkérte az orvosát, hogy írjon le helyette néhány sort, amit a hátramaradottakra szeretne hagyni: Imádság kell a szenvedőnek, / Akit az Úr árván hagyott. / Istenem, nem panaszkodom: / Legyen meg a Te akaratod. (Revitzky Gyula Imakönyvem című versének részlete. (Az idézett sorok betűhíven így szerepelnek a versben: Imádság kell a szenvedőnek, / Akit a sors árván hagyott. / Úristen, én nem zúgolódom: / Legyen meg a Te akaratod.)
Korán bekövetkezett halála miatt nagy űrt hagyott maga után családjában, szerettei és egyházközsége tagjai körében. Örökül hagyta azonban számukra és mindannyiunk számára csendesen bátor, hittel teli és megalkuvás nélküli életútját. Köszönöm Gyuszinak, hogy sok évtizeddel ezelőtt a barátjának fogadott. Hitet és erőt meríthettem bölcs, csendes bátorságából. Sajnos útjaink az élet nagyobb szakaszán az Úr akaratából eltávolodtak egymástól, de hiszem, hogy a nagy közös hazában, Isten országában újra találkozunk. Remélem, hogy életútjának közreadásával emléket állíthatok neki, s így azok is közelebb kerülhetnek hozzá, akik személyesen nem ismerhették őt. Talán nem ró majd meg ezért a nyilvánosságot kerülő, mindig szerény, csendesen bátor barátom, Bősz Gyula, ha Isten kegyelméből egyszer újra találkozunk.
