Szépek a középkori műalkotások?
A középkori gondolkodás egyik kulcsszava bizonyosan az erő. Jelenti ez a hit, a kard és a kifejezés erejét. Ugyanakkor az erő és a szépség egymás ellentétei – legalábbis látszólag. Ha például megnézzük a középkori Madonna-ábrázolásokat, akkor azt láthatjuk, hogy mai szemmel nem feltétlenül szépek. Mindez furcsának tűnik, hiszen Szűz Mária az ezer évvel ezelőtt élt ember felfogásában is bizonyosan szép volt. Értelmezésükhöz tudnunk kell, hogy a korabeli szobrok esetében is a belső kép volt a meghatározó. A középkori embernek elég volt egy fadarab, hogy felidézze a benne megbúvó láthatatlan tartalmat. A szobor a hierophania (a szentség megnyilatkozása – A szerk.) – helye volt, ezért az esztétikai szempontot háttérbe szorította a szakrális jelentés, ahogyan azt Mircea Eliade írja A szent és a profán című művében. Ezért érezzük úgy, hogy a középkori Madonna-ábrázolások is a lényegről beszélnek, méghozzá rendkívüli tömörséggel.
Szerzetesség és építészet
A keresztény szerzetesség legkorábbi megnyilvánulása a remeteség volt. Az anakoréta (elvonult, remete – A szerk.) életmódot folytató sivatagi atyák a II. századtól éltek kis kunyhóban, esetleg barlangban. Nem sokkal ezután – a IV. században – a Szent Pakhomiosz által kialakított koinosz biosz (közös élet) már monostorok építését is szükségessé tette. A keresztény szerzetességre legnagyobb hatással Nursiai Szent Benedek (480–543) volt. Szerte Európában egyre-másra alakultak meg azok a szerzetesközösségek, amelyek Szent Benedek Regulája szerint éltek. A bencés monostorok az évszázadok során úgy épültek, hogy minél inkább megfeleljenek az Istennek szentelt életnek. Létrejöttek azok a terek, helyiségek, amelyek ma is szinte minden monostorban megtalálhatók. Így a dormitorium – ahol a szerzetesek aludtak –, a refectorium – ahol közösen étkeztek –, vagy a scriptorium – ahol a kódexeket másolták. Minden monostor legfontosabb épülete a liturgia helye, a templom volt. A clunyi reform – mely a bencés rendet az eredeti ideálokhoz akarta visszatéríteni – hatására épült templomoknál a kifinomult pompa volt a meghatározó tulajdonság, míg a következő megújulási mozgalom – a cisztereké – szembefordult ezzel. Az ő építészetüket a lényegre törő dísztelenség jellemezte.
A XI. században Szent Romuald által alapított kamalduli, illetve a Szent Brúnó által létrehozott karthauzi rend bizonyos tekintetben visszatért a remeteség eszményéhez. Tagjaik elkülönülve, kis házacskákban éltek. Monostoraik éppen ezért építészetileg is eltértek az eddigiektől, hiszen kevesebb közös helyiségre volt szükség. A XIII. századi koldulórendek elterjedése ismét változást hozott. A domonkosok és a ferencesek kolostorai városokban épültek. Templomaik belső kialakítása csarnokterű volt, hogy minél többen elférjenek bennük.
A kapu – átmenet az egyik világból a másikba
A középkori templomok egyik legkidolgozottabb része a bejárat volt. Nem véletlenül, hiszen a kapu szimbolikus jelentése igen sokoldalú – egyszerre összeköt és elválaszt. Ha e kettősséget kifejtjük, azt láthatjuk, hogy a kapu a zárt és a nyitott; a kint és a bent; a fény és az árnyék; a saját és az idegen; a védett és a védtelen; a határolt és a határtalan; valamint a szakrális és a profán oldal között helyezkedett el. A legtöbb középkori kapu felett az utolsó ítélet ábrázolását láthatjuk, ám a vézelay-i Sainte-Madelaine-templom kapuja felett a pünkösdi jelenetet, a moissaci Szent Péter-apátság templomkapuja felett pedig az apokalipszis huszonnégy vénje és négy állata által körülvett, trónon ülő Jézus Krisztust láthatjuk.
