Van valami otthonos, megnyugtató abban, ahogy a látogatók halk zsongásától kísérve, a kopogó-csoszogó léptek alatt finoman recseg-nyikorog a parketta a széles termekben és a belőlük nyíló kis kabinetekben. E változó intenzitású, kan dal ló duruzsolásra emlékeztető hang afféle relaxációs zeneként egészíti ki a bécsi Szépművészetiben kapott vizuális élményeket. Üdítő és felszabadító lazán hátratett kézzel, magától értetődő természetességgel, de templomi áhítattal sétálgatni több ezer esztendő remekei között. Olyan ez, mint amikor a gazda ráérősen számba veszi a kertjét. Nem biztos, hogy mindenhol megáll, de mindenre gondja van, örül a termésnek, rácsodálkozik az újra, visszaréved a múltra… Mondanom sem kell, hogy hasonlóan jó életérzéseket kelthetnek a budapesti „testvérintézményben” töltött órák is, ahol most éppen Rembrandt és a holland arany évszázad mesterei vendégeskednek.
A bécsi „meglepetéstárlaton” Diego Rodríguez de Silva y Velázquez festményeinek sorát a korai képek nyitják. Jámbor máriás lelkület hatja át a Szeplőtelen fogantatás két változatát, ahogy a Királyok imádását is. Egy csepp karácsony; surlófényben a Szent Család. Mária lesütött szemmel, mégis anyai büszkeséggel nézi-tartja a térdére ültetett csecsemőt, aki átható tekintettel, egy felnőtt bölcsességével szemléli az elé térdeplő ajándékhozót. A többi szereplő félhomályban, de mindegyikük figyelme rá irányul, a Megváltóra. Béke, öröm, csodálkozás, megilletődöttség, bizalom, alázat egyszerre jelenik meg a húszéves festő vásznán.
Arrébb az apostolok – Péter, Pál és Tamás – szelídek, merengők. Velázquez arcképei Anthony Van Dyck portréinak érzékenységével vetekszenek feltétlen emberszeretetükkel és a mélyre tekintés igényével. Cseppet sem idealizálnak, ami szépít, az Velázquez látásmódja. Életképei (itt van az Étkezők című festménye is Budapestről) mintha Caravaggio zsánereinek lírai változatai lennének: beszédesek, zsúfoltak, de kevésbé fojtogatók.
A Velázquez-életrajz, A harmadik udvarmester megírása előtt Passuth László behatóan tanulmányozta a spanyol arany évszázadban alkotó festő sorsát és műveit. Amikor spanyolországi utazása során eljutott Madridban a Pradóba, érthető megilletődöttséggel szembesült azokkal a művekkel, amelyeket addig csak albumokból, reprodukciók alapján ismert. Spanyol útikönyvében a madridi „tárlatvezetés” több ponton összeér a mostani bécsi kiállítással:
„Itt függnek a teremben s a következő háromban azok a jellegzetes képek – jórészt keletkezésük időrendjében –, melyek kiformálták Don Diego korán ért művészi egyéniségét, csodálatosan simának tűnő művészi pályáját. Már húszas esztendői elején lényegében udvari festő, aki csak a felség – a különös IV. Fülöp – kívánsága vagy néha kíváncsisága, mindenesetre hozzájárulása szerint fest. Nem volt soha más patrónusa, mint a merev, mosolytalan Fülöp, s amikor lovaggá avatásának feltételeit kellett bizonyítania, büszkén hirdette a művész, hogy soha életében festői működéséért mástól, mint csak ettől a királytól – nem fogadott el pénzt.
Vulkán műhelye: férfimunkások egy műhelyben. Hol, melyik madridi műhelyben pörölyöztek s olvasztottak a modellek? Ki kívánta, hogy oly különös érdeklődéssel forduljon a mester a királyi törpék, torzok, bolondok felé? Megörökítse őket, sorsuk és lényük mélységeiben, mint ahogy a filozófus hajlandóságú, nemesi származású törpével, az El Primóval tette, amikor behatolt borongós lényének mélységeibe? S hol járt vidéki mulatozáson, amikor megleste Bacchust – a már-már részeg parasztokkal?
Portrék: egy sor az alig változó Fülöp-portrékból…”
Velázquez közel került megbízóihoz. Mondják, „csendes hős” volt, szinte már unalmas, aki évtizedeken át rendületlenül alkotott az akkori világ leghatalmasabb birodalmi központjában. Gyakran festette ugyanazokat az arcokat, de különleges megfigyelőképességének köszönhetően mindig valami többel… – ami a szemnek láthatatlan.
A bécsi kiállításon is egymást követik a kékvérűek, az infánsok és infánsnők, köztük a kis Margarita gyakran idézett – Juan Bautista Martínez del Mazo által is másolt – egész alakos portréjából egy kisebb sorozatnyi. Az udvari arisztokrácia kényszeredetten pózoló, merev figurái közül a „lázadó királyné”, a kevélyen is megnyerő Bourbon Isabella tűnik ki életigenlő félmosolyával.
Aztán megint más hangulat következik; idilli, nyugodt ez is, ám téma szempontjából és technikailag merészebb. Az önmagát csodáló istennő: Vénusz tükörrel. A londoni National Gallery adta kölcsön a féltett, emblematikus remekművet a bécsi kiállításhoz…
Velázquez legmegindítóbb képei azonban nem pusztán a „gazdagok és szépek” köréhez kötődnek. A látogatónak feltűnhet egy kevésbé ismert portré is: a III. századi „sevillai” mártír, a bájos Szent Rufina szegezi talányos tekintetét szemlélőjére. A leányka rideg cserépedényeket és egy sápadt pálmaágat tartva mutatja „mestersége címerét” – és szomorú végzetét.
A törpék és tréfacsinálók, a házi kedvencként tartott „megalázottak és megszomorítottak” megdöbbentő realitású képmásai a művészi (ön)kifejezés legmagasabb csúcsait érintik. Juan de Calabazas (alias Calabacillas), az udvari bolond egész alakos portréja Velázquez humánumának-részvétének tán legszebb példája. Mennyi titkot rejt a ki tudja, hova néző, kuporogva ücsörgő szomorú komédiás erőltetett mosolya, testi és szellemi tompasága… A csipkegalléros „bohóc” keze többet árul el: különleges érzékenységet, belső feszültséget, tépelődést sejtet az, ahogy nyitott tenyerén nyugtatja ökölbe zárt jobbját.
Portrék egymás után. Lelki tükrök. Visszaköszönő arc, egy komoly, fegyelmezett férfiú, gondosan nyírt, kackiás bajusszal, állközepi szakállkával; Velázquez nagyjából húszéves különbséggel festett önarcképei. (A cremonai Pietro Martire Neri is megörökítette a lassan idősödő művészt, igazolva, hogy Velázquez „hű volt önmagához is”.) Valahogy Schiller és Verdi Don Carlosának Posa márkija jut róla eszembe. Főnemesi modelljeire, a kiállítás képeire visszagondolva: ő az igazi spanyol grand a tárlaton.
