Pedig még e nagy folyóhoz kötődő epizódja is van a lovagkorba vivő regének… Régi „országos kulturális adósságot” törlesztett az Új Ember azzal, hogy kiadta a német romantikus irodalom e korai remekét; méghozzá a XIX–XX. század fordulóján élt brit illusztrátor – a külföldön máig rendkívül népszerű, nálunk viszont alig ismert – Arthur Rackham önálló műalkotásként is jelentős értéket képviselő szecessziós képeivel.
A kötet ráadásul nem egyszerűen a korábbi fordítás javított, pontosított változata. Először került be Fouqué gáláns ajánlása, amelyet Hárs Ernő magyarított, aki egyúttal a szövegközi énekeket is „újrahangszerelte”. (Ez a tavaszi feladat volt az utolsó megbízása; a kiváló költő-műfordító június elején hunyt el.) Személyes, családi-baráti érintettségből fakadóan, az általa hallomásból ismert művel való késői találkozás örömével vetette bele magát a munkába. Olyannyira lelkesítette a téma, hogy két hét alatt elkészült a versekkel, és sebtében még „fülszöveget” is írt a könyvhöz. Az íróval kapcsolatos rövid elemzése nem került bele a kötetbe, de Hárs Ernőre ily módon is emlékezve érdemes felidézni sorait:
Friedrich Baron de la Motte Fouqué francia emigráns család leszármazottja. Családfája egészen a normann időkig vezethető vissza. Dédapja hugenottaként Hollandián át menekült Poroszországba. Ő maga 1777. február 12-én született Brandenburgban. Nagyapja tábornoka és jó barátja volt Nagy Frigyesnek. Ezért lett a király a keresztapja, és tőle örökölte a Friedrich nevet.
Írói hajlamai korán jelentkeztek. Egyik nevelőjének buzdítására lelkes tanulmányozója lett a német múlt mondavilágának, s ez irányú szenvedélyében később felesége, Caroline von Briest is osztozott. A múlt iránti rajongása ugyanakkor inkább külsőséges volt, s életútja a komolyabb egyetemi tanulmányok helyett a katonaság felé vette az irányát. Előbb a vértes lovasságnál szolgált, majd önkéntesként részt vett a Napóleon elleni felszabadító háborúkban.
A katonaságtól egészségi okok miatt megválva felesége birtokára, a Rathenau melletti Nennhausen-kastélyba vonult vissza, s itt bámulatosan termékeny irodalmi tevékenységbe kezdett. 1831-ben meghalt a felesége. Ekkor átköltözött Halléba, ahol az egyetemen történelmet és irodalmat tanított. Nemsokára azonban anyagi gondjai támadtak, úgyhogy 1842-ben elfogadta IV. Frigyes Vilmos Berlinbe szóló meghívását. Itt halt meg 1843. január 23-án.
Terjedelmes életműve a korai romantika terméke, és lírai költeményekből, balladákból, regényekből (A varázsgyűrű című lovagregény, Az Észak embere című Nibelung-trilógia), drámákból (Alwin, A sárkányölő Sigurd), valamint elbeszélésekből (Erdmann és Fiametta, Mandragóragyökér, Undine) tevődik össze. Műveinek legnagyobb része felszínes romantikus elemeinek és díszleteinek túlsúlya miatt ma már elavultnak számít. A kezdeti csodálat után kortársai is egyre élesebb kritikával fordultak ellene. Németország költői irodalmának története című munkájában Eichendorff Fouquét „a romantika Don Quijotéjának” nevezte. Heine azt írta róla, hogy művei faliszőnyegekre hasonlítanak, amelyek gazdag pompájukkal inkább a szemet, mint a lelket gyönyörködtetik.
Nem vonatkozik azonban az elutasítás a költeményeire és az elbeszéléseire, köztük is elsősorban az Undinére. A hableány szívhez szóló történetét, mely Goethe elismerését is kivívta, 1811. évi megjelenése után előbb Seyfried, majd E. T. A. Hoffmann zenésítette meg, s Albert Lortzing alkotott belőle romantikus varázsoperát, amelynek 1845-ben volt az ősbemutatója Magdeburgban.
A Hárs Ernő által említett alkotókkal indult az Undine gazdag utóélete. Érdekesség, hogy a polihisztor Ernst Theodor Amadeus Hoffmann – először 1816-ban, Berlinben előadott – operájához még maga Fouqué írta a szövegkönyvet. Hoffmann után és Lortzing előtt Christian Friedrich Johann Girschner komponálta meg a saját változatát. Németországból aztán szláv területekre tevődött át a rege „zenetörténetének” helyszíne: Oroszországban Alekszej Lvov, Csajkovszkij, majd Ruszalka címen a cseh Dvořák dolgozta fel a halálig hűséges, drámai sorsfordulókat átélt hableány legendáját. (Az Undinét kísérő, riasztó, óvó, át-átalakuló vízi szellem, Kühleborn kulcsfigurája Dvořák operájában tókirályként-vízi manóként jelenik meg.)
Csajkovszkij 1869-ben foglalkozott az Undinével, el is készült vele, de a kéziratot 1873-ban megsemmisítette: a nagyját tűzbe vetette. Azt, hogy mit vesztettünk e meggondolatlan, kétségbeesett cselekedete miatt, sejthetjük: fennmaradt ugyanis az opera nyitánya, Undine dala, Undine és Huldbrand kettőse (melynek dallamát Csajkovszkij később felhasználta a Hattyúk tavában), illetve az első felvonás fináléja – és a fragmentumokból felvétel készült.
Undine a balett színpadokon is feltűnt: a XIX. században Cesare Pugni zenésítette meg, a német Hans Werner Henze táncjátékát pedig 1958-ban a londoni Királyi Operaház (a Covent Garden) mutatta be, ahol bizonyos időközönként felújítják. Henze darabját a világon sokfelé játszották, Budapesten is műsorra tűzték. Jean Giraudoux drámát írt belőle…
Számtalan romantikus, századfordulós és kortárs képzőművészeti alkotáson is feltűnik Undine; a vízi tündér alakját többek között William Turner, John William Waterhouse és Paul Gauguin festette meg.
Mi a titka? Miért izgatta-izgatja az emberek fantáziáját ez a legenda(típus)? Pál apostol alapján, különösen Szent Ágoston nyomán a test és lélek különválasztásának mintájára – a romantika „szent” érzelmi naivitásával és szélsőségesen megnyilvánuló realitásérzékével – két „párhuzamos valóság” találkozik benne: egy szellemi-lelki, az ártatlan természet képében, illetve a testi-anyagi, a kiforratlan emberi tényező, amely áhítja ugyan a vonzó, tiszta szépséget, de miután megszerzi, ráun és eltaszítja – ezzel persze önmagát is romlásba döntve. Régi dilemma, amelyet Fouqué és Andersen után, megemelten – a megváltás fénykörében, éles határvonalakkal, a test és a lélek, a szent és a profán összefüggésében – Wagner is alaposan körüljárt. Még a XX. század elején is vissza-visszaköszönt a kérdés. Hugo von Hofmannsthal szimbolikus elbeszélésében (és Richard Strauss zenedrámájában), Az árnyék nélküli asszonyban a megértés, az empátia és az áldozathozatal le tudja dönteni az elválasztó falakat. A természeti és az emberi világ, a halandóké egymásra csodálkozik; de szereplőinek homlokegyenest eltérő útjai itt nemcsak kereszteződnek egy pillanatra, hanem együtt folytatódva vezetnek a végtelenbe vesző végső cél felé…
Undinének azonban (még) nincs más választása; neki vissza kell térnie oda, ahonnan „vétetett”. Nem porból porrá lesz, hanem vízből víz – éltető, örök forrás.
