Önmagát – Izajás jóslata alapján, azt kissé átformálva – „pusztában kiáltó szónak [a görög alapján helyesen: hangnak]” nevezi (v. 23). Szent Ágoston mondja: János a hang, a felzengő szó, Jézus az Ige, a szónak az értelme. A leghitelesebb tanú ő, mert nem önmagát állítja a középpontba, nem önmagát képviseli, hanem azért lép a világ elé, hogy elmondja az igazságot – az igazságot valaki másról.
Ezért kap nyomatékot János tanúságtételének ismertetésében ez a mondat: „Megvallotta, nem tagadta, megvallotta: »Nem én vagyok a Messiás«” (v. 20.). Az itt szereplő megvallás (görögül homologia, egybehangzóan állítani) szó testvére a tanúságtételnek (görögül martüria, tanúsítani), olykor egymás szinonimájaként állnak az Újszövetségben. János minden kételyt eloszlatva teljességgel nyilvánvalóvá teszi, hogy küldetésének lényege túlnő rajta, hogy ő csupán a figyelmet felkeltő jel, de a jelentés már másvalakiben nyer kinyilatkoztatást.
Ez a prófétai magatartás valódi adventi programot ad elénk. Elfordít önmagunktól, s odafordít Isten felé. Megérteti velünk, hogy bár az életünk a miénk, annak értelme önmagunkon túl van. Figyelmeztet bennünket arra, hogy Isten nélkül, az őt jelenvalóvá tevő szeretet nélkül „csak zengő érc vagyunk vagy pengő cimbalom” (vö. 1Kor 1,1). Hang, amely nem mondja ki az Igét, szó, amelynek nincs értelmes jelentése. Advent várakozása, készülete, befelé fordulása és csöndje pontosan ebben akar segíteni nekünk: hogy megértsük, az életünk akkor válik teljessé, ha kilépünk önmagunkból. Kilépünk Isten és a másik ember irányába. Ferenc pápa ezért óv minket az önmagába bezáruló élettől, amely már nem nyitott Isten és a másik előtt: könnyen válunk így „érzéketlen, elégedetlen és élettelen személyekké” (EG 2).
János utat mutat az emberibb élet felé: legyünk hang, amelynek Krisztus az értelme, legyünk jel, amely Istenben bírja jelentését, legyünk tanúk, akik szüntelenül megvallják az üdvösség örömhírét!
