Életszagú, mai történet, pedig a Kossuth-nagydíjas Jókai Anna évtizedekkel ezelőtt írta színpadi művét, és ahogy egyik találkozásunk alkalmával megjegyezte, maga sem gondolta, hogy ilyen ütős marad e darab a harmadik évezredben is. Azt mondta, mintha a saját gyerekkorát látta volna, s ezt mi, egy kicsit élemedettebb korban lévő nézők is így érezzük, ha érintettek lévén belefeledkezünk az Ivancsics Ilona és Színtársai előadásába. A szerte az országban nagy sikerrel és telt házzal játszott, Fejünk felől a tetőt című darabban nagy hangsúlyt kap az üde tisztáson legelésző őzikékkel tarkított falvédő – egy kor szimbóluma (már csak a gombolyaggal játszadozó cicák hiányoztak…). Mint ahogy a tenyérnyi rezsó, a szenes kályha, az egy lendülettel kirántható rekamié, a néprádió, az avíttas hangulatlámpa, a kopott lavór, a zöld kredenc, a fehér hokedlis beszédes díszletelem, melyek között – őrizve a nehezen megszerzett, ám kisajátításra váró családi házat – egy vágyott idill képe sejlik fel. A családi fészek melege. Az, ami nincs. Van helyette folyamatos álomkergetés, levendulaillatú nosztalgia, ifjonti hév, szerelem, őrlődés, szorongás, vágyakozás, anyagi nélkülözés. A teljes reményvesztés csak akkor következik be, amikor megérkezik a tanácsi határozat: ugyan elveszik a fejük felől a házat, de egy modern lakást kínálnak helyette cserébe…
A hiányok sorának nincs vége; a legnagyobb hiány az istennélküliség; jóllehet ez csupán akkor tudatosul – ha tudatosul – a többgenerációs család tagjaiban, amikor valóban örökre lehunyja szemét az „anyacsászárnőt” játszó nagymama, akit Pap Éva alakít briliáns módon. Vajon felsőbbrendűségi tudattal átszőtt élete folyamán hányszor mordult rá gúnyosan leánya, Nusi: „Indulj már a templomba, még a végén lekésed a feltámadást!” A darabot a társulatával missziót vállaló Ivancsics Ilona viszi a hátán – karakteresen megformálva a szívbetegséggel küszködő, lelkileg kimerült asszonyt, Nusit, aki ugyan foggal-körömmel ragaszkodik a házhoz, ám láthatóan nem érzi túl jól magát jelenlegi helyzetében. De tesz is ezért. Mindenen felcsattan, pikírt megjegyzéseivel a legfőbb észosztónak gondolja magát, s nem veszi észre, hogy már felnőttek a gyerekei, nem zárhatja őket kalodába, megfosztva őket a szárnyalás szabadságától. Az anyaszerepbe beégett a múlt, az otthonról hozott minta, amelyet nem lehet levetni a szereppel együtt. Törekedni ugyan lehet rá, ám végképp csak halálunk óráján, életünk filmjében szabadulhatunk meg tőle.
Katartikus erejű Farkasházi Réka alakítása is, a kívánatos, és idősebb férje mellett éppen egy forrófejű egyetemistába – Gönczy Attilába – szerelmes fiatalasszony szerepében. A szépreményű, az emberi gesztusokat, az együttérzést értő és gyakorló, ám sebzettségénél fogva vagy gyermeki dacból fakadóan anyja simogatását rendre elutasító Janika, Kékesi Gábor játéka is magával ragadó. A neki „udvarló” Elekes Katit alakító Chamie Gina üde jelenléte, kislányos kópésága, a találmányából nagy hasznot remélő albérlő, Jenci – Szirtes Balázs – vagy az üveget egy óvatlan pillanatban eldobni kész apa – Varga Tamás – alakítása szintén hű a szerephez.
A Dőry Virág díszletei között zajló, a kor reklámjaiból és slágereiből is ízelítőt adó, Kőváry Katalin rendezte előadás megrendítő záróképében valamennyi szereplő szájából egy-egy fontos mondat hangzik el. Ahogy hallgatom a „summázatot”, folyamatosan motoszkál bennem a kérdés: változott-e valami a hatvanas évek józsefvárosi létéhez képest akár a fővárosban, akár vidéken, Szentendrén, Debrecenben, Kaposváron, Nagybajomban, Ózdon, ahol az utóbbi napokban tapsolhatott a darabnak a közönség? Igen, sok minden. A kredencet sok helyütt modern konyhabútor váltotta fel, lavór helyett ott a sarokkád, a szenes kályha helyett a cirkófűtés, a néprádió helyett meg a világháló. A párhuzamos sorsok, az egymás mellett elbeszélés, a hős anya szerepe, a gyerekek lázadása, az őszinte együttlét, a tiszta szó hiánya viszont ma is valóság, az emberi viszonyok változatlanok. Ahogy az istentelenség is, pedig mennyivel könnyebb lenne a lét az Úrral.
Akkor talán a feltámadást sem „késnénk le”!
Fotó: Csernák Bence
