A film súlyos kérdéseket vet föl, ám a történetben időnként megvillanó humor egyáltalán nem bizonyul elegendőnek ahhoz, hogy a húsba vágó problémákat megemelje. Vagy ahogyan az egy fekete komédiától elvárható, a színükről a visszájukra fordítsa őket.
Nem szeretnék sokat meditálni a filmet átszövő keresztény vagy inkább álkeresztény világ fölött. Kissé gonosz módon azt is írhatnám, ez most legyen az evangélikus testvérek gondja. Végre egy film, amelyikben nem bennünket, katolikusokat „vesznek elő”. Mily megkönnyebbülés…
A helyzet mégsem ilyen egyszerű. S nem azért, mert a rendező az elevenünkre tapint. Hiszen az álszent vallásgyakorlást, a képmutató kereszténységet ismerjük, nem tagadjuk a létét. Tudjuk, hogy vannak (persze szigorúan csak a szomszéd városban) despota hajlamú lelkész apák, elnyomott lelkészfeleségek, korrupt esperesek, kallódó, apjuknak nekifeszülő papgyerekek, álságos keresztény/keresztyén családok. És felekezettől függetlenül tudjuk, milyen érzés az, amikor egy fájdalmas kérdésre a lelkipásztor gépiesen begyakorolt bibliai közhelygyűjteménnyel felel.
S a film készítői talán meg is lepődnek azon, ha keresztény emberként egyáltalán nem rovom fel, hogy a fentieket vászonra emelték. Sőt még meg is köszönöm nekik. A baj csak az, hogy ez a problémahalmaz minimum egy Bergman-filmhez dukál, egy komédia körítéseként viszont elnagyoltan billeg. Komikumforrásnak pedig nem igazán nevezhető. Zomborácz Virág, aki kétségkívül tehetséges rendező, filmjének valószínűleg a műfaját vétette el. Figuráival nagyon nehéz együtt érezni, mert nem elég szerethetők. De nevetni sem lehet rajtuk, mivel túl súlyos lelki gondokat cipelnek. A film se nem dráma, se nem komédia, s nem is tragikomédia.
A szereplők mindegyike vagy álszent, vagy végtelenül magányos, vagy a kettő együtt. Látunk egy apát, aki belemerevedett a lelkészi hivatásba, egy lelkészfeleséget, aki valószínűleg negyven éve nem nevetett, egy végtelenül megkeseredett nagynénit, egy éjszaka bepisilő, iskolában csúfolt, örökbe fogadott cigány kislányt, egy drogos titkárnőt és egy szorongó nagyfiút, aki a maga suta eszközeivel menne neki az egész, súlyosan frusztrált társaságnak. A srácnak nyilván az apja árnyékából kellene végre kiszabadulnia, és ez sikerül is neki. Csak éppen sokat elvesz a katarzisból, hogy a fentiek ismeretében ez a legkevésbé hihető. Nem a furcsa szellemtörténet miatt, inkább lélektanilag. Ráadásul maga a főszereplő, az amatőr színész Kristóf Márton egy-egy abszurdba hajló jelenetnél majdnem el is neveti magát.
Egyébként jó látni a filmben tehetséges színészeinket: Csákányi Esztert, Anger Zsoltot, Gálffi Lászlót, Gyabronka Józsefet, Kocsis Gergelyt. Jó látni, ahogy tehetségükkel, kisugárzásukkal valahogy mégis elviszik a hátukon a filmet. A filmet, amelyet – a kritikákat olvasva – az egész országban valószínűleg csak én tartok műfajilag totálisan eltévesztettnek.
