Tartalmilag ezekhez kapcsolódik hozzá a szőlőmunkások története, akik a nap végén azt remélik, hogy az elvégzett munkájuk alapján ki többet, ki kevesebbet kap majd bérként, zárásként megismételve az előző perikópa utolsó mondatát (Mt 19,30).
Mit akar itt Jézus tanítványainak az eszébe-szívébe vésni? Mire akarja tanítani őket? Először is rámutat arra, hogy Isten úgy és annyit ad, amennyi neki tetszik.„Nem tehetem azt a sajátommal, amit akarok?” (Mt 20,15). Ám hogy ennél is többről van szó, azt a következő mondat mutatja meg: „Rossz szemmel nézed, hogy én jó vagyok?” (uo.). Mindez rávilágít arra, hogy a munkások elvétették a lényeget.
Nem az egy dénár a fontos, nem a bér, a fizetség. Aki azt hiszi, hogy Istenért tett erőfeszítéseinek valamiféle spirituális (vagy esetleg nagyon is e világi, anyagi) haszon mutatja meg az értelmét, az súlyos tévedésben van. A Gazda jósága nem abban áll, hogy fizet a munkásainak – hanem abban, hogy kiválasztja őket. Nem az egy dénár a lényeg, hanem hogy akik korábban csak céltalanul ácsorogtak, dologtalanul tengették az életüket, azok most már tartoznak valakihez. Kellettek valakinek. Kapnak fizetséget, igen (ami már önmagában „százannyi”, az előző párbeszéd szavai szerint), ám nem ezen fordul meg a sorsuk, hanem azon, hogy „övék lesz az élet öröksége”. Ők már a Gazda emberei, ezért lesznek örökösök. Nem béresek ők, nem napszámosok, hanem olyanok, akikre ránézett az Úr, és azt mondta nekik: akarom, hogy hozzám tartozzatok! Ez a kincs, ez az igazi jutalom!
Milyen jó lenne ezt megértenünk! A hitünk titka nem az, amit mi teszünk benne, általa Istenért, hanem az, hogy ő már előbb kiválasztott minket arra, hogy higgyünk benne! Milyen csodálatos ez a személyesen felénk forduló isteni Szeretet! Mennyire jó, hogy az Ő kiválasztottai vagyunk! Ha ezt megértjük, belátjuk, minden egyéb másodlagos.
