Életének Ura kezébe vette őt. Nyolcvanegy évvel ezelőtt, 1933. augusztus 31-én szólította létbe minden lét Forrása. Kiválasztotta a papságra, meghívta és fölszentelte a szent szolgálatra, s ötvenöt esztendőn át megtartotta benne. Igehirdetőként, lelkipásztorként és teológusként Istennek, a Szent Titoknak a vonzásában élt. Élte és hirdette: Isten az egyetlen teljes válasz életünk értelmének átfogó kérdésére. Örömmel és magával sodró lendülettel közvetítette az üzenetet: a Szent Titok egészen közel jött hozzánk Jézus Krisztusban, hogy Isten legbelső élete az ember legbelső élete legyen. Akik megismerték Fila Bélát, megtapasztalhatták, hogy mélységes tisztelettel és tapintatos érdeklődéssel fordult minden egyes ember személyes életének titkához. Aki őt hallgatta, az a felfedező örömével találhatott rá saját esetleges létezésének mélyebb dimenziójára, véges létének feltétlen súlyára, s kezdhette mind jobban megszeretni önnön életének legbenső titkát, Isten jelenléte miatt. Aki őt hallgatta, abban szilárd meggyőződéssé érlelődhetett a belátás: életének értékét nem sikerei vagy kudarcai, nem teljesítményei és emberi elismerések adják meg, hanem egyedül az önmagát neki ajándékozó Szent Titok, akinek rendelkezésére bocsáthatja, kezébe teheti életét testvérei szolgálatában.
Életének Ura kezébe vette őt és áldást mondott fölötte. Megáldotta bőségesen. Megáldotta kiváló szellemi képességekkel, éles ésszel, kiemelkedő vitakészséggel, kitartó akarattal, az igazság kutatásának szenvedélyes szeretetével, és lebilincselő előadói készséggel. Fila Béla a Központi Szeminárium papnövendékeként 1953-ban tanulmányait a budapesti Katolikus Hittudományi Akadémián kezdte meg, ahol 1959-ben teológiai doktorátust szerzett. Majd néhány év lelkipásztori szolgálat után a Szegedi Hittudományi Főiskola filozófiai tanszékén tanított bölcseletet 1963-tól 1970-ig. Közben 1965-től 1967-ig a római Pápai Magyar Intézet ösztöndíjasaként a Gregoriana Pápai Egyetem filozófiai karán filozófiai tanulmányokat folytatott, 1972-ben laurea szigorlatot tett. Nagykőrösi plébánosi szolgálata mellett Nyíri Tamás meghívására 1978-tól a budapesti Hittudományi Akadémia levelező tagozatán tanított, majd 1985-ben Gál Ferenc neki adta át a Hittudományi Akadémia dogmatika tanszékét. Tizennégy éven át vezette a tanszéket. Kurzusainak anyagát hat kötetben jelentette meg Dogmatikai előadások címmel 1989 és 1992 között. Kezdeményezte Theodor Schneider A dogmatika kézikönyve kétkötetes teológiai művének lefordítását, s oroszlánrészt vállalt e munka véghezvitelében. Lefordította és Az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásai címmel megjelentette a magisztérium legfontosabb megnyilatkozásainak Heinrich Denzinger és Adolf Schönmetzer által szerkesztett latin szövegválogatását (Örökmécs, 1997).
Igazi műfaja azonban mindvégig a szóbeli előadás maradt. Spekulatív erő és egzisztenciális súly, az igényes reflexió szabatossága és a megélt tapasztalat frissessége, a kristálytiszta gondolatvezetés szépsége és az Isten misztériumaival való találkozás lendülete, a megértést kereső hit és a hitre rátaláló értelem öröme. Mindez együtt az a dogmatika, melyet Fila Béla előadásain közvetített és megszerettetett tanítványaival. A teológia szívéhez vezette hallgatóit. Egészségi problémák miatt 1999-ben abbahagyta rendszeres oktatói munkáját, lemondva a dogmatikatanszék vezetéséről. De nyugállományba vonulása után is jelentek meg még elmélkedései az Új Emberben, egy-egy írása tanulmánykötetekben, vele készített beszélgetések a Vigiliában és különböző napilapokban. Továbbra is szerkesztett emlékköteteket, és szívesen vállalkozott ajánlás, előszó írására tanítványai munkáihoz. Érdeklődő figyelemmel kísérte a teológiai közéletet, életének szinte utolsó napjáig tanácsaival segítette tanítványait, teológustársait.
Kezébe vette, áldást mondott, megtörte és tanítványainak adta. Fila Béla életéből a megtöretés sem hiányzott. Próbatételek, szenvedések, halálközeli élmények bőségesen jutottak osztályrészéül. 1990-től kezdődően szívbetegséggel kínlódott, több mint tíz szívműtéten esett át. Rosszullétek, kórház, orvosi beavatkozás, kényszerű betegszabadság következett. Majd visszatérés a tanításhoz, lelkigyakorlatok meggyengült egészséggel-szívvel is, aztán ismét rosszullétek, műtétek. Sokak imái, csodával határos megmenekülések. A fájdalom amiatt, hogy erő híján töredékes maradt az életmű, és nem sikerült megírni a nagy bölcseleti-teológiai számvetést a lét értelmének átfogó kérdéséről a XX. század nagy filozófusaival együtt gondolkodva, velük vitatkozva. Végül az utolsó időkben osztályrészéül jutott az otthonnélküliség tapasztalata is. S mégis. Így megtöretve is – s nem csak megáldva – kiosztatott övéinek. Összetöretve is áldás, oszlop, menedék, igazodási pont maradt azoknak, akik felkeresték. Olyan mester, teológustárs és jó barát, akinek személyes figyelme, bátorító kritikája kíséri tanítványai lépteit. Akire tekintve magától értetődő evidenciával mondjuk: így érdemes. Így érdemes teológusnak, papnak, kereszténynek, embernek lenni. Akiben a megtöretések is áldásmondássá lényegülnek, és súlyt adnak életsummázó szavainak: „Semmi sem volt fölösleges, mindennek egyetlen, páratlan jelentősége volt és van. (…) Uram, köszönöm az életem. Köszönöm, amit megtettem és amit megtehettem. De azt a fájdalmat is köszönöm, amit nem tettem meg és nem tehettem meg. (…) Szép volt és szép is marad mindörökre.” Az eltávozása utáni csendben bennünk is a hála szavai törnek elő: igen, szép volt, tündöklően szép volt, és az is marad ez az Isten kezébe vett, megáldott és megtört, nekünk kiosztott élet.
a szerző
a PPKE HTK dogmatikaprofesszora
