Ezt a töltekezési időmet zavarta meg egy szülői levél, melyben az anyuka fia javítóvizsgájához kért segítséget. Egyheti csönd után jelezte az igazgatónak, hogy nem válaszolok. Éppen lelkigyakorlatra indultam, amikor kollégám hívott, mitévők legyünk ez ügyben. Éreztem, ahogyan elönt a düh: június 30-ig tartott a tanév, július közepén, a szabadságom alatt kötelességem válaszolni a megkeresésre? A szülőnek nem jut eszébe, hogy talán nem vagyok otthon, azért nem írok? És különben is… Kollégámmal megbeszéltük, hogy ír néhány megnyugtató sort az anyukának, én meg majd a lelkigyakorlat után válaszolok.
Azt gondoltam, jól megoldottuk ezt a problémát, ám a lelkigyakorlat csöndjében, a szemlélődő imában újra elöntött a harag. Leveleket fogalmaztam magamban, amelyek jogos szabadságomról szóltak, a szülői felelősség tanárra való áthárításáról, a gyerek lustaságáról. Így ment ez egész délután. És a jogosnak vélt harag nem szűnt meg bennem. Ugyanakkor azt is éreztem, nem akarok ebben a belső feszültségben maradni még öt napig. Ez a mélyről fakadó vágy indított el kifelé a magam sérelmeiből. Megláttam a kétségbeesett szülőt, akit talán éppen a fia miatti aggódás bénít meg, és ki tudja, még milyen terheket és sebeket hordoz. És akkor, ott, sebzettségünkben találkoztunk. Belülről értettem meg: semmi mást nem tehetek, mint hogy a saját indulatomat fölajánlva imádkozom értük. Abban a pillanatban megszűnt a megosztottságom, és csak a mély nyugalom maradt.
„Az érett vallás azzal jár, hogy megváltozunk, és hagyjuk, hogy a kegyelemmel, a könyörületességgel és a megbocsátással való misztikus találkozás megváltoztasson bennünket. Ez az igazság, amely szabaddá tesz bennünket.” (Richard Rohr)
